Tóth J. Zoltán

A magyarországi egyetemi-főiskolai oktatás anomáliái

(Elmélkedések a jogászhallgatók általános műveltségéről végzett felmérés apropóján)

 

 

 

Bevezető gondolatok

 

 

            2003 szeptemberében egy felmérést végeztem, melyből azt szerettem volna megtudni, hogy milyen a jogi egyetemek diákjainak általános műveltsége. A felmérést két egyetemen, a Szegedi Tudományegyetemen és a Károli Gáspár Református Egyetemen 119 (66, illetve 53) joghallgató megkérdezésével folytattam le, akik mindegyikének ugyanazt a hetven kérdésből álló tesztsort kellett kitöltenie. Bár a felmérés csak két jogi egyetemre, és ezen egyetemek diákjai közül is száznál alig valamivel többre terjedt ki, tehát statisztikailag nem tekinthető reprezentatívnak, bizonyos következtetések mégis levonhatók a joghallgatók (és általában véve az egyetemisták) általános tudásszintjéről.

Mindkét egyetemen harmadéves hallgatók körében végeztem a felmérést, mivel ez az évfolyam reprezentálja a leghívebben az egyetemisták korösszetételét, lévén hogy azonos, kétévnyi távolságra vannak mind az elsősöktől, mind a végzős ötödévesektől, továbbá bennük valamennyire él még a gimnáziumban megtanult és az érettségi és felvételi vizsgákon számon kért tananyag, viszont már rendelkeznek (vagy legalábbis rendelkezniük kell) bizonyos mértékű általános közéleti-politikai ismeretekkel és (legalább egy minimális mértékű) jogászi szaktudással, ezért tájékozottnak mondhatók (pontosabban: annak kellene lenniük) a közéleti viszonyok területén és ismerik a jogi-politikai szféra legfontosabb szereplőit. Ezzel a felméréssel (melynek kérdései – az arra adott jó válaszok arányával együtt – megtalálhatók a jelen dolgozathoz csatolt függelékben, mégpedig ugyanabban a sorrendben, ahogyan azt a hallgatók is kapták) éppen az volt a célom, hogy megtudjam: ez a feltételezés milyen mértékben igaz, mennyiben ismerik a hallgatók a közéleti viszonyokat, és főleg hogy milyen a minden embertől elvárható általános műveltségük, illetve ezen műveltségükben milyen tendenciózus jellegű hiányosságok vannak.

            A kérdéssort úgy állítottam össze, hogy – legfőképpen a humán műveltségre koncentrálva – szerepeljen benne a humán tudományok minden területe, valamint szerepeljenek benne az általános műveltséghez tartozó egyéb, nem humán jellegű kérdések is. Ezenkívül külön figyelmet szenteltem annak, hogy – leendő jogászokról lévén szó – a politikai-jogi alapműveltség leglényegesebb kérdései se maradjanak ki a felmérés köréből. Mindeközben igyekeztem ügyelni az arányokra is, így a viszonylag nagyszámú történelmi, illetve politikai jellegű kérdés mellett arányosan kevesebb művészeti, irodalmi jellegű kérdést tettem fel, de mutatóban előfordulnak az általános műveltséghez tartozó egyéb (természettudományos, sport stb.) jellegű kérdések is. A kérdések nehézségi foka ennek megfelelően (és természetesen az egyéni megítélés függvényében is) változó; a nagyon könnyű, triviális kérdések mellett találhatók viszonylag nehezebben megválaszolhatók is, bár – miután az általános műveltség állapotára voltam kíváncsi – a könnyebb kérdések voltak többségben. Igaz, a nehézségi fok megítélése szubjektumfüggő: előfordult, hogy amit én egyértelmű kérdésnek gondoltam, arra kevés jó válasz jött, illetve megtörtént ennek fordítottja is (igaz, az előbbinél jóval ritkábban), vagyis hogy az általam előzetesen nehéznek gondolt kérdést a nagy többség jól válaszolta meg.

 

 

 

A felmérés eredményei

 

 

            A kérdőív egészét alapul véve a felmérés megdöbbentő eredményekre vezetett. A hallgatók az általam feltett kérdéseknek alig a felét (egészen pontosan 51,53 %-át) tudták helyesen megválaszolni. Még megdöbbentőbb volt, hogy a helytelen válaszok között olyanok is előfordultak, amelyek annyira nyilvánvalóan rosszak, hogy egy átlagos tudású ember hüledezne, ha ezeket meghallaná. Nyilvánvalóan nem lehet minden kérdésre helyes választ adni (és ezt nem is vártuk el), de az elvárható lett volna, hogy a diákok (20-21 évesen) legalább azzal tisztában legyenek, hogy valami egyértelműen helytelen. Az egyes kérdőívek eredményei elég nagy szórást mutatnak: a legjobb hallgató 60,5 pontot ért el,[1] míg a két legrosszabb hallgató 10, illetve 11 (!) pontot tudott csak szerezni.

            Az egyes kérdéseket (utólag) csoportokba soroltuk, így voltak történelmi, irodalmi, művészeti, mitológiai-vallási, jogi-politikai-közéleti, illetve egyéb általános műveltségi jellegű kérdések. A következőkben szeretném egyesével megvizsgálni ezeket a kérdésköröket és részletesen elemezni az ezekre adott hallgatói válaszokat.

            A történelmi jellegű feladatok közül a legtöbb helyes válasz a „Melyik család (dinasztia) uralkodott a reneszánsz kori Firenzében?”, illetve a „Melyik magyar király kancellárja volt a híres költő, Janus Pannonius?” kérdésekre jött. A Medicieket, illetve Mátyást a hallgatók 83, illetve 82 %-a találta el. Ennél valamivel kevesebben, de még viszonylag elég sokan tudták Kína egykori diktátorának, a „ nagy menetelés” vezetőjének, Mao Ce-tungnak és az 1968-ban merénylet áldozatává vált amerikai fekete polgárjogi harcosnak, Martin Luther Kingnek a nevét (71-71 %), illetve azt, hogy Pécs ókori latin neve Sopianae volt (66%), bár ezeket (mint a legtöbb idegen hangzású tulajdonnevet) csak nagyon kevesen tudták helyesen leírni. Az, hogy ezek a fiatalok már teljesen kimaradtak a kommunista korszak oktatásából, indokolhatja, hogy többen összekeverték a kínai diktátort Ho Si Minh-nel, Pol Pottal, Csang Kai Sekkel, Kim Ir Szennel, bár Lao Céról, a taoizmus megalapítójáról illett volna tudni, hogy semmi köze a kommunizmushoz.

A történelmi kérdésekre adott válaszok közül a leghihetetlenebbek azonban a Magyarország első miniszterelnökére vonatkozóan adottak voltak. Kétségbeejtő, hogy a joghallgatók mindössze 50,4 %-a tudta, hogy Magyarország első miniszterelnöke gróf Batthyány Lajos volt.[2] A hét honfoglaló magyar törzset pedig már csak a hallgatók 28 %-a tudta hibátlanul felsorolni, 25 %-uk bírt legalább nyolc volt szovjet tagköztársaságot megnevezni;[3] 24 %-uk tudta, hogy a II. világháború lezárultakor Harry S. Truman elnök volt hivatalban (F. D. Roosevelt helyett);[4] és csak 21 %-uk tudott legalább négy II. világháború utáni szovjet pártfőtitkárt felsorolni.[5] Azt pedig – valószínűleg a középiskolai történelemoktatás hibájából – mindössze hárman (a hallgatók 2,52 %-a) tudták, hogy mi történt az ún. „hideg napok” során.

            Két, félig még történelmi, félig már politikai jellegű kérdés is szerepelt a kérdőívben. Ezek közül Magyarország rendszerváltás utáni első miniszterelnökét, Antall Józsefet a hallgatók 91 %-a meg tudta nevezni (igaz, itt is érkeztek furcsa válaszok – például Antal Imre, Horn Gyula, Németh László /!/), azt viszont már, hogy 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kiáltotta ki a Magyar Köztársaságot, csak a diákok 37 %-a tudta.[6]

            A tisztán politikai, illetve politikai-jogi-közéleti kérdésekre adott válaszok hasonló tájékozatlanságról vallanak. Egy leendő jogásznak illik ismernie a közéleti szereplőket, a közjogi méltóságokat és a jogélet legfontosabb hivatalos személyiségeit, továbbá illik tájékozottnak lennie a politika területén. Egy joghallgatótól elvárható lenne, hogy napi rendszerességgel kövesse a politikai eseményeket, tájékozódjon a világ dolgairól, vagyis érdeklődést mutasson „mindennapi közös dolgaink” iránt. Ehhez képest a helyzet – úgy tűnik – nem így áll.

Ezen kérdések közül a legtöbben arra tudtak válaszolni, hogy milyen származású II. János Pál pápa (92 %). 91 %-uk tudta, hogy Magyarország hivatalos állami ünnepe augusztus 20-án (és csak és kizárólag augusztus 20-án) van; 76 %-uk bírta megnevezni a jelenlegi igazságügyi és a jelenlegi belügyminisztert, 74 %-uk, illetve 71 %-uk pedig az Országgyűlés elnökét, illetve a legfőbb ügyészt. Az, hogy ezeket a közjogi méltóságokat nagyjából azonos mértékben ismerik a hallgatók, arra utal, hogy körülbelül a háromnegyedük többé-kevésbé érdeklődik a politikai és a közéleti események iránt, egynegyedük viszont teljesen tájékozatlannak minősül e téren. (Az e kérdésekre adott válaszokból az tűnt ki, hogy valaki vagy tudta mindegyikre vagy majdnem mindegyikre a választ, vagy nem tudta egyikre sem.) A nemzetközi politikára vonatkozó kérdések esetében hasonló jelenséget figyelhetünk meg, azzal a különbséggel, hogy valamennyivel kisebb a helyesen válaszolók aránya. Azt például, hogy minek a rövidítése a NATO, 66 % tudta nagyjából helyesen megnevezni (vagyis ennyien tudták legalább azt, hogy az első két betű az „Észak-Atlanti” elnevezést takarja); pontosan viszont csak 12 % ismerte a szervezet nevét. Azt pedig, hogy az ENSZ főtitkára Kofi Annan, 69 % tudta, ám azt, hogy ő ghánai, már csak 6 %-uk.

            Itt viszont egy hatalmas cezúra következik, hiszen a többi kérdésre már csak elenyésző számban születtek helyes válaszok, noha – legalábbis véleményem szerint – sem a kérdések jellege, sem azok nehézségi foka nem sokban különbözött az előbbiekétől. A hallgatók mindössze 24 %-a tudta megnevezni a Magyar Tudományos Akadémia elnökét, és csak 16 %-uk tudott felsorolni legalább öt darab nem bulvár országos napilapot. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a harmadéves joghallgatók (akiknek ekkorra már eleve rendelkezniük kell/ene/ bizonyos alapvető alkotmányjogi ismeretekkel) nem ismerik a legfontosabb jogászi testületek, állami szervek vezetőit. Csak 19 %-uk tudta ugyanis, hogy ki a Legfelsőbb Bíróság elnöke, 8,4 %-uk, hogy ki az Alkotmánybíróság elnöke, és 7,6 %-uk, hogy ki az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. És még ha nem is tanulták volna ezeket, akkor is elvárható lenne, hogy legalább minimális szinten törekedjenek arra, hogy megismerjék leendő szakmájuk (sőt: hivatásuk) legfontosabb, meghatározó pozícióban levő személyiségeit.

Az irodalmi, illetve művészeti kérdések a humán műveltség állapotát voltak hivatva feltérképezni. Bár az öt irodalmi kérdés közül a legjobban ment, mégis a legváratlanabb és leghihetetlenebb eredményt az a kérdés hozta, hogy „Hogy kezdődik a Szózat?”. A 89,9 %-os eredmény azt jelenti ugyanis, hogy erre a – talán legkönnyebb – kérdésre, amit mindenkinek tudnia kell, mert a legelemibb alapműveltség is megkívánja ezt, a jogi egyetemisták, tehát a leendő – és részben mai – értelmiség több mint egytizede nem tudott válaszolni. A harmadéves jogi egyetemisták több mint 10 %-a nem tudta, hogy kezdődik a Szózat… Ehhez képest már igazán nem számít szégyennek, hogy csak 77 %, illetve 71 % tudta, hogy ki írta A nyomorultak,[7] illetve A per c. regényeket, valamint hogy 54 %-uk tudta, hogy hogy hívták Juhász Gyula múzsáját, továbbá 45 %-uk azt, hogy ki írta a Nem tudhatom c. verset.

Az öt művészeti jellegű kérdés közül szintén a legjobban sikerült volt egyben a legszégyenletesebb is. A hallgatóknak ugyanis mindössze 82 %-a tudta azt, hogy a Himnuszt Erkel Ferenc zenésítette meg. Ezt pedig még azoknak a külföldieknek is tudniuk kell, akik magyar állampolgárságot akarnak szerezni, hiszen az állampolgársági vizsgán ezt is kérdez(het)ik. Kár, hogy a született magyaroknak nem kell ilyen vizsgát tenniük… (Az egyéb kérdéseket tekintve pedig: 66, 52, 48, illetve 16 % tudta azt, hogy az Örömóda zenéjét Beethoven szerezte, hogy a Gondolkodó Rodin szobra, hogy a Hagia Sophia Isztambulban áll, illetve hogy az Ermitázs Szentpétervárott található.)

A mitológiai-vallási kérdések közül a legtöbben az egyetlen mitológiai kérdésre adtak helyes választ: a hallgatók 89 %-a tudta, hogy ki volt Zeusz (egyik) felesége. 75 %-uk fel tudta sorolni az Újszövetség négy evangélistáját is, az viszont elkeserítő, hogy csak 54 %-uk tudta, melyik városban született Jézus, illetve 37 %-uk, hogy mely felekezet követőit hívjuk lutheránusoknak.[8] Igaz ugyan, hogy szekularizálódó világunkban egyre kisebb szerep jut a vallásnak, de egy, a keresztény kultúrkörben élő embernek legalább a legalapvetőbb, legtriviálisabb bibliai és vallástörténeti ismeretekkel rendelkeznie kellene, ha másért nem, hát azért, mert mind a Biblia, mind maga a keresztény vallás az egyetemes emberi kultúra része, a Biblia pedig az emberiség egyik legfontosabb irodalmi alkotása. A keresztény hitvilághoz számos (világi) ünnep is kapcsolódik, amelyeket még az ateisták is megünnepelnek, és ezek eredetét azért illik ismerni. Az, hogy Jézus születési helyét a diákok többsége Betlehem helyett Názáretbe (ad absurdum: Jeruzsálembe) tette, még egy ateistára nézve is szégyen, ez ugyanis azt jelenti, hogy a kulturális ismeretek elemi szintje is hiányzik náluk. Erre a kérdésre még a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatói közül is csak 57 % adott helyes választ, pedig ez az egyetem – legalábbis nevében – egyházi egyetem. Ami azonban már tényleg abszurd: a károlisok mindössze 34,6 %-a tudta, hogy a lutheránusok az evangélikus felekezet követői, vagyis csak ennyien tudták azt, hogy ők nem lutheránus, hanem kálvinista egyetemre járnak (!).Persze ez az egyetem csak nevében (a fenntartója miatt) minősül egyházinak, és a jogi karon teljes mértékben világi képzés folyik, ám annyi azért elvárható lenne, hogy aki egy meghatározott személyről elnevezett egyetemre (gimnáziumba, szakközépiskolába stb.) jár, legalább az egyeteme (gimnáziuma stb.) névadójáról tudjon egy-két alapvető dolgot. Ez az eredmény a mai diákság tökéletes közönyére és az érdeklődés teljes hiányára utal.

Az egyéb általános műveltségi jellegű kérdések közül a földrajziak voltak számban a legjelentősebbek. Ezeket átlagosan 47 %-osan válaszolták meg a hallgatók. A „legjobb” eredmény arra a kérdésre vonatkozóan született, hogy melyik hegycsúcs a Föld legmagasabb pontja, ám ezt is csak a tanulók 78 %-a találta el, vagyis több mint egyötödük nem tudta, hogy ez a Mount Everest (vagy Csomolungma). Az nem kevésbé szégyen, hogy mindössze 76 %-uk tudta felsorolni a világ óceánjait, pedig ennél könnyebb kérdést nagyon nehezen lehetne találni. Azt, hogy Svájc fővárosa Genf, Kanadáé pedig Ottawa, 57, illetve 42 %; azt pedig, hogy Somogy megye székhelye Kaposvár, Komárom-Esztergomé pedig Tatabánya, 45, illetve 22 (!) % találta el.[9] Tehát a magyar hallgatók még saját hazájukat sem ismerik!

Ezt bizonyítják a következő kérdésekre adott válaszok is. Azt ugyanis, hogy mely országok Magyarország szomszédai, mindössze a hallgatók 29 %-a tudta hibátlanul felsorolni (!). Elkeserítő adat. Különösen elkeserítő akkor, ha azt is hozzávesszük, hogy egyesek Csehországot, Lengyelországot (!), Oroszországot (!), Bulgáriát (!) és Bosznia-Hercegovinát is szomszédunknak tartották. Ehhez képest már nem is meglepő az, hogy az egyetemisták a Trianon után részekre szakadt Magyarország egykori városait nem tudták a mai országokba elhelyezni. Konkrétan Nagyszombat, Beregszász, Szigetvár és Déva mai hovatartozására kérdeztünk rá, mindegyiküket elég jellegzetesnek és/vagy fontosnak ítélve ahhoz, hogy egyértelműen be lehessen azonosítani földrajzi elhelyezkedésüket. Nagyszombatról még a hallgatók több mint fele (54 %-a) tudta azt, hogy Szlovákiában van; Déváról már csak 45 %-uk tudta, hogy az ma Romániához tartozik; Beregszász Ukrajnához tartozásának tényét pedig csak 31 %-uk ismerte. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy ez utóbbinál csak alig valamivel többen, 32 %-nyian tudták, hogy Szigetvár még mindig Magyarországon van (!). Ezek az adatok (és különösen ez a legutóbbi) is azt bizonyítják, hogy a magyar egyetemisták többsége még a saját szülőhazáját sem ismeri.

A többi, különböző területekhez tartozó általános műveltségi kérdések közül a legtöbben (88, illetve 87 %) azt tudták, hogy minek a felfedezéséért kapott Szent-Györgyi Albert Nobel-díjat, illetve hogy mit jelent a polihisztor szó. 76 % bírta felsorolni a görög abc első négy betűjét, ismerte a metamorfózis szó jelentését, illetve tudta azt, hogy ki volt az Álomfejtés c. könyv szerzője és a pszichoanalízis módszerének megteremtője.[10] 73 % tudta azt, hogy hogyan nevezzük a ló hímjét;[11] 72 % azt, hogy Neil Armstrong volt az első ember, aki a Holdra lépett; 70 % azt, hogy a xilofon egy ütős hangszer; 61 % pedig azt, hogy mi az áramerősség SI-mértékegysége. Arra a két kérdésből álló összetett kérdésre, hogy ki volt és milyen sportágban nyert az első magyar olimpiai bajnok, a hallgatók 60 %-a részben (vagy az egyikre, vagy a másikra), 45 %-uk pedig hibátlanul tudott válaszolni. Azt viszont már csak 43 %-uk tudta, hogy ki találta fel a gőzgépet;[12] 39 %, hogy az alumínium érce a bauxit;[13] 29 %, hogy Charlie Chaplin volt a főszereplője és a rendezője A diktátor és az Aranyláz c. filmeknek; 24 %, hogy az etológia tudománya az állatokkal és azok viselkedésével foglalkozik; 18 %, hogy a bronz a réz és az ón ötvözete; 17 %, hogy a blaszfémia szó istenkáromlást jelent (itt a károlisok „jeleskedtek”, ezt ugyanis 32 %-uk tudta); 13 %, hogy az appendix szó függeléket jelent; 11 %, hogy Oppenheimert nevezik az atombomba atyjának; és mindössze 5,9 %, hogy Gábor Dénes volt az a magyar származású angol mérnök, aki a holográfia felfedezéséért fizikai Nobel-díjat kapott.

Összefoglalva: a joghallgatók általános műveltségi szintje siralmasan alacsony; sokuk sem saját hazáját, sem annak kultúráját nem ismeri. Nem ismerik Magyarország városait és megyeszékhelyeit, nem ismerik Magyarország szomszédait; a legtriviálisabb, legegyszerűbb kérdésekre (melyik hegycsúcs a Föld legmagasabb pontja, mik a világ óceánjai) sem tudnak jó néhányan válaszolni közülük. Azt például, hogy melyek a világ óceánjai, egynegyedük, hogy mi a Föld legmagasabb pontja, egyötödük, azt pedig, hogy mely országok Magyarország szomszédai, több mint egyharmaduk nem tudta. A történelmi, illetve kulturális kérdések terén hasonló tudatlanság tapasztalható. Magyarország első miniszterelnökét és Jézus születésének helyét mindössze a hallgatók fele, a hét honfoglaló magyar törzset pedig a hallgatók negyede tudta megnevezni. Azt, hogy ki zenésítette meg a Himnuszt, 18 %-uk, azt, hogy hogy kezdődik a Szózat, egytizedük nem tudta; azzal pedig, hogy Luther követőit evangélikusoknak hívjuk, még a károlisok, azaz a kálvinista egyetemre járók kétharmada sem volt tisztában.

A jogi-politikai-közéleti vonatkozások terén ugyanez a jellemző: a joghallgatók egy része még saját jövendőbeli hivatásának a legmeghatározóbb személyiségeit sem ismeri, és sokukra a közéleti érdeklődés teljes hiánya a jellemző. A Legfelsőbb Bíróság elnökét csak 19 %-uk, az Alkotmánybíróság elnökét 8,4 %-uk, az állampolgári jogok országgyűlési biztosát pedig mindössze 7,6 %-uk ismerte. A politikai tájékozottságról és a világ dolgai iránti érdeklődésről pedig az a tény árul el sokat, hogy csak 16 %-uk bírt legalább öt darab nem bulvár országos napilapot felsorolni.

 

 

 

Az okok

 

 

A hallgatói általános műveltség ilyen alacsony szintjének két fő oka van.

1. Az egyik az, hogy az elmúlt években a kormányok célként tűzték ki a diplomások arányának radikális bővítését, amelynek eredményeképpen ma már egy adott korcsoport 40-42 %-át felveszik egyetemre vagy főiskolára. Míg 15 éve a 18-22 évesek mintegy 10 %-a járt felsőoktatási intézménybe, addig ez mára a négyszeresére növekedett, sőt a cél az 50 %-os felsőfokú képzési arány elérése. A fiatalok átlagos műveltségi szintje, átlagos tudása azonban ezen 15 év alatt nem javult¸ miután viszont sokkal alacsonyabban húzzák meg ma azokat a határokat, amelyeken belül valaki felvételt nyerhet egy felsőoktatási intézménybe, ezért az átlagos teljesítményszint lejjebb tolódik: míg 15 éve a legjobb 10 % tudásszintjét átlagolták, ma már a „legjobb” 40 %-ét, vagyis a felhígult hallgatói állomány átlagos képességei ma sokkal rosszabbak, mint 15 éve.

Ehhez jött az, hogy az államilag finanszírozott férőhelyek számát nem növelték a szükséges mértékben, így kényszerítve a súlyos anyagi gondokkal küzdő főiskolákat és egyetemeket a költségtérítéses helyek számának a növelésére. Kezdetben ugyan még volt egy államilag előírt teljesítményi limit a költségtérítéses képzésbe felvehető hallgatók felvételi eredményeit illetően, jelesül hogy a költségtérítéses képzésbe az államilag finanszírozottak számára előírt pontszám legfeljebb 10 %-ával kevesebb ponttal mint minimális pontszámmal lehetett csak bekerülni (ami azt jelentette, hogy ha egy adott felsőoktatási intézmény egy adott szakjának, szakpárjának államilag finanszírozott képzésébe 100 ponttal lehetett bejutni, akkor a költségtérítéses képzésbe való felvételhez minimum 90 pont szükségeltetett), ezt azonban hamarosan eltörölték.

Ezután csak az a 60 pontos generális minimum maradt meg, amely alatt már senkit sem lehetett felvenni semmilyen egyetemre és főiskolára, azonban az ugyanazon szakhoz, szakpárhoz tartozó kétféle képzési forma egymáshoz viszonyított arányára már semmiféle kötelező előírás nem vonatkozott. Így fordulhatott elő például az a szélsőséges helyzet, hogy miközben az egyik magyarországi egyetem általános orvostudományi karára államilag finanszírozott képzés keretében csak 113 ponttal vagy efeletti teljesítménnyel lehetett bekerülni, addig ugyanezen egyetem ugyanezen általános orvosi képzésébe való felvételhez költségtérítéses képzés keretében már 62 pont is elegendő volt. Ezt az abszurd helyzetet felismerve a jogalkotó nemrégen 72 pontra emelte ezt a törvényi minimumot, némileg normalizálva a helyzetet, ám ezzel az alapproblémát még korántsem oldotta meg.

A felsőoktatási intézmények ugyanis továbbra is szegények, így továbbra is szükségük van arra, hogy minél több hallgatót vegyenek fel. Az államilag finanszírozott helyek száma azonban véges; így kénytelenek bevételeiket a költségtérítéses helyek számának emelésével növelni. Mivel pedig a 72 pontos minimumon kívül egyéb törvényi előírás arra vonatkozóan nincs, hogy hány embert vehetnek fel költségtérítéses képzésre, ezért igyekeznek annyi hallgatót felvenni, amennyit csak lehetséges, így aknázva ki maximálisan ezen bevételi forrásaikat. Azonban minél több hallgatót vesznek fel, értelemszerűen annál inkább romlik a hallgatók általános színvonala; sok felsőoktatási intézmény pedig ezt a színvonalat még tovább rontaná, ha tehetné, azaz ha nem ütközne a jogszabály által megállapított 72 pontos határba. Ezen limit mellett egy másik lehetséges határt legfeljebb az adott egyetem infrastrukturális ellátottsága, termeinek férőhelyszáma jelenthetne, de nekem magamnak is több olyan felsőoktatási intézményről van tudomásom, ahol még erre sem figyelnek, és a legnagyobb terembe beférők másfél-kétszeresét is felveszik. Ilyen körülmények között pedig, ahol még a folyosó padlóján is ülnek az előadást hallgatva, illetve a szemináriumokon 40-45 ember van, az oktatóktól sem várható el a hatékony munka.

Visszatérve a 72 pontos határhoz: sok egyetem, főiskola igyekszik ezt a maximális mértékben kihasználni, és felvesz mindenkit, aki elérte ezt a határt és képes a költségtérítés összegét megfizetni. Ez pedig részben még a (hagyományosan az elitegyetemek körébe sorolt) jogi egyetemekre is igaz: 20003-ban a Szegedi Tudományegyetem jogász szak nappali tagozatának államilag finanszírozott képzési formájába 85, költségtérítéses helyre pedig már 73 (!) ponttal be lehetett kerülni. A Debreceni Egyetemre nappali tagozaton, államilag finanszírozott képzésre 82, a Károli Gáspár Református Egyetemre 80, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre pedig 82 ponttal lehetett bejutni, de még az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, illetve a Pécsi Tudományegyetemen is csak 96, illetve 89 pont kellett ehhez. A költségtérítéses nappali képzéshez pedig Szegeden – mint már szó volt róla – 73, Pécsett pedig mindössze a minimális 72 pont volt szükséges.

Ezen adatok fényében (és mindennek következményeként a hatalmas méretűre felduzzadt hallgatói létszám ismeretében) nem csodálkozhatunk azon, hogy az átlagos hallgatói képességek és az átlagos hallgatói tudásszint folyamatos csökkenése figyelhető meg. Így ugyanis olyanok is bekerülhetnek ma már jogi egyetemre, akik 15 évvel ezelőtt még egy – a többihez képest – könnyű főiskolára sem. Ezektől a hallgatóktól pedig sokszor nem is várható el, hogy bizonyos ismeretek birtokában legyenek és bizonyos képességekkel rendelkezzenek. Ők egyszerűen csak azt nyújtják, amit tudnak; a rendszer hibája, hogy egyáltalán bekerülhettek a felsőoktatásba. Ők minden bizonnyal kiválóan megállnák a helyüket azokon a területeken, melyek betöltéséhez nem szükséges diploma, hanem elég egy érettségi, illetve egy részükből nagyon jó szakemberek lennének valamely szakmában. A „nagypolitika” hibája, hogy belehajszolta őket (és persze az egyetemeket, főiskolákat) abba, hogy a felsőoktatásban tanuljanak, jóllehet nagy részük úgysem fog a diplomájának megfelelő munkát találni, hiszen annyi diplomásra, amennyi most van (és amennyi még lesz) egyszerűen nincs szükség.

 

2. Az átlagos hallgatói tudásszint csökkenésének egyik fő oka tehát az, hogy az állami oktatáspolitika irreális célt, a diplomások 50 (de minimum 40) %-os arányának elérését tűzte ki, a forrásokat viszont a megnövelt képzési létszámhoz viszonyítva csak kisebb részben biztosította, arra kényszerítve ezáltal az egyetemeket, főiskolákat, hogy bevételi forrásaik növelése érdekében akkor is emeljék a költségtérítéses képzésre felveendő hallgatói létszámot, ha az így felvételt nyert hallgatók egy része nem alkalmas az egyetem vagy a főiskola elvégzésére (és vagy lemorzsolódik, növelve a munkanélküliek számát, vagy elvégzi valahogyan, anélkül azonban, hogy az adott szakma gyakorlati végzéséhez szükséges követelményeket teljesíteni tudná). Végső soron tehát az oktatás állami alulfinanszírozására vezethető vissza a kialakult helyzet.

Ugyanerre vezethető vissza a hallgatói átlagos műveltség ilyen alacsony szintjének második fő oka is. Az állam ugyanis nemcsak a felső-, hanem a közoktatást sem finanszírozta az elmúlt években (sőt évtizedekben) megfelelőképpen, ezért a pedagógusok életszínvonala jól megfigyelhető és folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott. Miután évtizedes jelenségről van szó, ez szép lassan kialakította a társadalom tudatában azt a képet, hogy a tanári szakma egy alulfizetett szakma. Ezért mind az egyetemek bölcsészettudományi karaira, mind a tanár- és tanítóképző főiskolákra csökkent a jelentkezők száma.

Miután tanárokra és tanítókra azért szükség van, továbbá ezeknek az egyetemeknek és főiskoláknak is meg kell élniük valamiből (és az állami támogatás folyamatos csökkenése az előbb elmondottak miatt a költségtérítéses hallgatói létszám növelésére ösztönzi ezeket a felsőoktatási intézményeket is), ezért kénytelenek egyre rosszabb képességű hallgatókat is felvenni, és egyre kevésbé tehetik meg azt, hogy válogassanak közülük. Mivel pedig a pedagógusszakma presztízsének általános csökkenése miatt (ami a fizetéscsökkenéssel szükségképpen együtt jár) egyre inkább csak olyanok jelentkeznek ide, akiket máshova úgysem vennének fel, csökken azon színvonalasan oktatni képes pedagógusok köre, akik meg tudják tanítani a diákoknak az anyagot. Ez különösen a tanítókra, illetve a tanítóképző főiskolákra igaz. Bár itt is vannak elhivatott pedagógusok, akiket a tanítás szeretete vezet ide, és bármennyi fizetést is kapnának, ők akkor is ezt akarnák csinálni, ám ők vannak kisebbségben. A többség olyanokból áll, akiket csak ide vettek fel, és a tanító-, illetve tanárképző főiskola elvégzése után kizárásos alapon (miután más munkát nem kapnak, jobb híján) tanítani kezdenek.

A jelenlegi tanárok egy része tehát csak azért tanít, mert mást nem tud kezdeni a diplomájával; a tehetségesebbek – a tanári pálya alacsony presztízse és a kis jövedelem miatt – eleve más, jobban fizető pályákra mennek¸ akik pedig itt maradnak, azok – persze több-kevesebb kivételtől eltekintve – ezt kényszerből teszik. Ez pedig két hátránnyal is jár: az első az, hogy a tanári pályát munkaként, nem pedig hivatásként fogják fel; nem azért tanítanak, mert szeretik a gyerekeket és élvezik azt, hogy a birtokukban levő tudást megoszthatják velük; éppen ezért nem is tudják megszerettetni velük a tanulást és a saját tantárgyukat. Egy rossz tanító ezáltal egy életre elveheti a gyerek kedvét a tanulástól, és ilyen rossz, a tanítást csak munkának felfogó tanítóból egyre több van.

A másik hátrány, hogy nemcsak megszerettetni nem tudják ezek a tanítók és tanárok a fiatalokkal a tanulást, de sokszor megtanítani sem képesek nekik az anyagot. Ez részben azért van, mert a pedagógiai ismereteik is hiányosak, részben viszont azért, mert úgy kerülnek ki a főiskoláról, hogy a saját tárgyuk tananyagát sem tudják rendesen. Minél rosszabb képességű emberek járnak ezekre a főiskolákra, nyilván annál inkább csökken a végzettek színvonala is. Személyes tapasztalat: amikor még csak egyetemista voltam, rendszeresen átnéztem akkor alsó tagozatos öcsém helyesírását. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a tollbamondások és házi feladatok javítása során a fiatal tanítónő képtelenebbnél képtelenebb hibákat ejt, a jó dolgokat áthúzza, a rosszakat úgy hagyja; a legelemibb helyesírási szabályokat sem ismeri. Úgy ír, ahogyan egy 8 általánossal rendelkező ember. Én már azt sem értettem, hogy ilyen helyesírással egyáltalán hogyan érettségizhetett le, az viszont egyértelműen az adott tanítóképző főiskola hatalmas szégyene, hogy egy ilyen embert hagyott lediplomázni. Ez a tanítónő pedig még ma is tanít (taníthat), szó szerint butítva a gyerekeket. És nem egy ilyen pedagógus van az országban; számuk évtizedről évtizedre egyre nőtt és nő.

Ha pedig a fiatalságot (a felkészült, hivatásukat szerető, kellő tudással és még több empátiával rendelkező tanítók és tanárok mellett – minthogy szerencsére ilyenek is vannak szép számmal, a fiatalabbak között is) ilyen pedagógusok (is) oktatják és nevelik, csodálkozhatunk-e azon, hogy az általuk tanított általános és középiskolások közül (honnan máshonnan?) kikerülő főiskolások és egyetemisták színvonala csökken? Ez a második fő ok pedig végső soron ugyanoda vezethető vissza, ahova az első: a hibás állami oktatáspolitikára és a pénztelenségre, amely miatt a jobb, tehetségesebb középiskolások egy versenyképes fizetéssel bíró pályára felkészítő egyetemre, főiskolára jelentkeznek inkább, mintsem hogy az alacsony fizetést biztosító pedagóguspályát választanák. Ezért pedig őket lehet a legkevésbé hibáztatni.

 

 

 

Következmények és megoldási lehetőségek

 

 

A túlképzésből, illetve a végzett hallgatók átlagos színvonalának csökkenéséből folyó következmények egy része már ma is jelentkezik, egy másik része pedig csak a későbbiekben fog jelentkezni. Ezen következmények közül talán a legfontosabb a diplomás munkanélküliek számának növekedése. Miután pedig a jogászképzés az egyik legolcsóbb képzés (nincs szükség bonyolult műszerekre, számítógépparkra vagy drága vegyi anyagokra, mint a természettudományos vagy az orvosi képzések esetében, csak tanárokra, tankönyvekre és jogszabályokra), ezért a túlképzés itt a legnagyobb mértékű. Mivel azonban a végzettek számának növekedésével egyenes arányban csökken azok átlagos színvonala, így a rosszabb képességűek vagy az alacsonyabb minősítésű diplomával rendelkezők a munkaerőpiacon hátrányba kerülnek. A jogi végzettséget igénylő helyeket mára már mind betöltötték; az évente meghirdetésre kerülő egy-kétszáz állami állásra csak a summa cum laudéval végzetteknek van esélye, a magánszférában pedig mára az a helyzet alakult ki, hogy sokszor a jelöltnek kell fizetnie egy bizonyos összeget az ügyvéd stb. számára ahhoz, hogy az őt foglalkoztassa. A jogi diplomával rendelkezők jó része ezért más – nem jogi végzettséghez kötött – állás után néz. Ezzel pedig sorsuk összefonódik a többi diplomás sorsával.

Ha a diplomásokat általában nézzük, hasonló jelenséget figyelhetünk meg. Néhány divatszakma (informatikusok, mérnökök) kivételével nagyon nehéz elhelyezkedniük, ugyanis sokkal kevesebb a felsőfokú végzettséghez kötött állás, mint ahány diplomás van. Ekkor két út áll a frissen végzett diplomás előtt: vagy ragaszkodik a „képesítéséhez illő”, „végzettségéhez méltó” álláshoz, és vállalja, hogy hosszú hónapokig munka nélkül marad, vagy beéri egy olyannal, ami az ő „színvonalán aluli”, viszont legalább munkája lesz. Ám ez még ekkor sem garantált: sok munkáltató ugyanis nem szereti a „túlképzett” munkaerőt, attól tartva, hogy az – hozzá méltatlannak találva az állást – hamarosan új, jobb munkalehetőség után fog nézni. És – valljuk be – igazuk is van ebben.

Így sok diplomásnak nem marad más hátra, mint a munkanélküliség, miközben jól képzett szakmunkásokból egyre nagyobb hiány van az országban. Ezért ahelyett, hogy a diplomások arányával próbálnánk meg minden létező európai csúcsot megdönteni, azt kellene tudatosítanunk, hogy a diploma nem egy mindenek felett álló érték, és senkinek sem biztosít alanyi jogon munkalehetőséget, ugyanis – megfelelő tudás híján – a diploma a munkaerőpiacon nem jelent mást, mint egy darab papírt. Vissza kellene állítani a szakmunka becsületét, és tudatosítani a fiatalokban azt, hogy a kétkezi, nem irodai munka nem szégyen, és hogy egy ember értékét nem az határozza meg, hogy van-e diplomája vagy nincs. A felsőfokú végzettséget nem kellene misztifikálni, az önmagában semmit sem jelent. Az egyetemet, főiskolát valahogyan elvégző, de a végzettségéhez kötött munkára tudása, tehetsége, teljesítménye miatt nem alkalmas diplomás úgysem fog a végzettségének megfelelő munkát találni, mint ahogyan már az arra alkalmasak egy része – kellő „diplomás” álláshely hiányában – sem talál ilyen munkát. Éppen ezért nem kellene mindenáron erőltetni, hogy még tovább növeljük a felsőfokú végzettségűek számát, ráadásul részben olyanokkal, akik a legelemibb kulturális alapismeretekkel sem rendelkeznek és akiknek igazából kedvük sincs ahhoz a jogi egyetemhez, amit éppen végeznek, ha ugyanis lenne, akkor legalább minimális érdeklődést mutatnának jövendő szakmájuk iránt.

A jogi egyetemekre visszatérve: a jelenlegi jogászhallgatók egy része – tudása, tehetsége és szorgalma alapján – nem alkalmas a jogi pályára, mint ahogy a tanító- és tanárképző főiskolások egy része sem alkalmas pedagógusnak, és ahogy más felsőoktatási intézmények hallgatóinak egy része sem alkalmas bármilyen értelmiségi pályára. Viszont ugyanezek a fiatalok minden bizonnyal kiválóan megállnák a helyüket egy szimpla érettségit feltételező irodai munkásként, adminisztrátorként, netalán kárpitosként, hegesztőként, lakatosként vagy más szakmunkásként. Ha valakit az ő istenadta képessége nem predesztinál arra, hogy jogi egyetemre járjon, akkor ne erőltessük rá, ne csábítgassuk erre, mert ha el is végzi, akkor jár csak igazán rosszul: tudás és tehetség híján munka nélkül marad egy diplomával a kezében, és így arra ítéljük őt, hogy egész életén át egy olyan lehetőséget kergessen, amit soha nem érhet el.

Szent meggyőződésem, hogy nincs szükség 72-73 pontot elért jogászhallgatókra, mint ahogy nincs szükség 62 ponttal felvételt nyert orvosokra sem. Szükség van viszont jól képzett, a szakmájukhoz értő szakmunkásokra, ezért a hallgatói átlagos műveltségi szint emelését (nemcsak a jogi egyetemek vonatkozásában, hanem általában véve!), a diplomás munkanélküliek számának csökkentését és a jó szakmunkások hiányából fakadó problémák orvoslását ugyanabban látom: a felsőoktatásban tanulók arányának növelését célzó intézkedések és oktatáspolitikai eszközök leállításában, az egyetemisták és főiskolások számának csökkentésében (ennek eszközeként magasabb minimális ponthatár, azaz magasabb belépési küszöb meghatározásában), a szakmunka presztízsének növelésében és ezzel összefüggésben a szakmunkások (ennek előfeltételeként pedig a szakiskolákban és szakmunkásképzőkben tanulók) számának emelésében.

 

 

 

Függelék

 

 

 

A felmérés során feltett kérdések és az azokra adott helyes válaszok aránya

 

 

 

1. Ki volt Magyarország rendszerváltás utáni első, szabadon választott miniszterelnöke?

91 %

2. Mely város híres múzeuma az Ermitázs?

16 %

3. Ki volt az első ember, aki a Holdra lépett?

72 %

4. Mi Somogy megye székhelye?

45 %

5. Hogy hívják a jelenlegi igazságügyi minisztert?

76 %

6. Ki írta A nyomorultak c. regényt?

77 %

7. Minek a rövidítése a NATO?

Elfogadható megoldás: 66 %; tökéletes megoldás: 12 %

8. Minek a felfedezéséért kapott Szent-Györgyi Albert Nobel-díjat?

88 %

9. Soroljon fel legalább négy II. világháború utáni szovjet pártfőtitkárt!

21 %

10. Mi az áramerősség SI-mértékegysége?

61 %

11.  Mi Svájc fővárosa?

57 %

12.  Hogy hívják a Legfelsőbb Bíróság elnökét?

19 %

13.  Ki szerezte az Örömóda zenéjét?

66 %

14.  Mit jelent az appendix szó?

13 %

15.  Ki volt az az amerikai fekete polgárjogi harcos, aki 1968-ban merénylet áldozata lett?

71 %

16.  Sorolja fel a világ óceánjait!

76 %

17.  Melyik nap van Magyarország hivatalos állami ünnepe?

91 %

18.  Ki találta fel a gőzgépet?

43 %

19.  Milyen származású II. János Pál pápa?

92 %

20.  Hogy hívták az Újszövetség négy evangélistáját?

75 %

21.  Mivel foglalkozik az etológia tudománya?

24 %

22.  Ki volt a görög mitológiában Zeusz felesége? (Legalább az egyiket nevezze meg!)

89 %

23.  Kinek a szobra a Gondolkodó?

52 %

24.  Ki jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia elnöke?

24 %

25.  Sorolja fel Magyarország szomszédait!

29 %

26.  Melyik család (dinasztia) uralkodott a reneszánsz kori Firenzében?

83 %

27.  Hogyan nevezzük a ló hímjét?

73 %

28.  Mi a görög abc első négy betűje?

76 %

29.  Soroljon fel legalább öt darab (nem bulvár) országos napilapot!

16 %

30.  Ki zenésítette meg a Himnuszt?

82 %

31.  Mi volt Pécs ókori latin neve?

66 %

32.  Hogy hívták Juhász Gyula múzsáját?

54 %

33.  Melyik hegycsúcs a Föld legmagasabb pontja?

78 %

34.  Hogy hívják az Alkotmánybíróság elnökét?

8,4 %

35.  Mit jelent a metamorfózis szó?

76 %

36.  Ki írta a Nem tudhatom c. verset?

45 %

37.  Melyik városban áll a Hagia Sophia templom?

48 %

38.  Mi történt az ún. „hideg napok” során?

2,5 %

39. Mely fémek ötvözete a bronz?

18 %

40.  Kit neveznek az atombomba atyjának?

11 %

41.  Hogy hívják a jelenlegi belügyminisztert?

76 %

42.  Mi a hét honfoglaló magyar törzs neve?

28 %

43. Soroljon fel legalább nyolc volt szovjet tagköztársaságot!

25 %

44.  Ki írta A per c. regényt?

71 %

45.  Ki és milyen nemzetiségű az ENSZ főtitkára?

Elfogadható válasz (a nevet tudta): 69 %; tökéletes válasz (a nemzetiséget is tudta): 5,9 %

46.  Mit jelent a polihisztor szó?

87 %

47.  Mi Kanada fővárosa?

42 %

48.  Ki volt az USA elnöke a II. világháború lezárultakor?

24 %

49.  Hogy kezdődik a Szózat?

90 %

50.  Ki volt az a magyar származású angol mérnök, aki a holográfia felfedezéséért fizikai Nobel-díjat kapott?

5,9 %

51. Melyik magyar király kancellárja volt a híres költő, Janus Pannonius?

82 %

52.  Milyen hangszer a xilofon?

70 %

53.  Hogy hívják az állampolgári jogok országgyűlési biztosát?

7,6 %

54.  Ki volt és milyen sportágban nyert az első magyar olimpiai bajnok?

Elfogadható válasz (az egyiket tudta): 60 %; tökéletes válasz (mindkettőt tudta): 45 %

55.  Mely felekezet követőit hívjuk lutheránusoknak?

37 %

56.  Ki kiáltotta ki 1989. október 23-án a Magyar Köztársaságot?

37 %

57.  Mi az alumínium fő érce (alapanyaga)?

39 %

58.  Ki volt az Álomfejtés c. könyv szerzője, a pszichoanalízis módszerének megteremtője?

76 5

59.  Mi Komárom-Esztergom megye székhelye?

22 %

60.  Hogy hívták Kína egykori diktátorát, a „nagy menetelés” vezetőjét?

71 %

61.  Melyik városban született a Biblia szerint Jézus?

54 %

62.  Hogy hívják a jelenlegi legfőbb ügyészt?

71 %

63.  Ki rendezte és egyben ki volt a főszereplője A diktátor és az Aranyláz c. filmeknek?

29 %

64.  Mit jelent a blaszfémia szó?

17 %

65.  Ki volt a történelem során Magyarország első miniszterelnöke?

50 %

66.  Hogy hívják az Országgyűlés jelenlegi elnökét?

74 %

67-70. A trianoni békeszerződés után Magyarország részekre szakadt. Ma melyik országban találhatók a következő városok:

Nagyszombat: 54 %

Beregszász: 31 %

Szigetvár: 32 %

Déva: 45 %

Mind a négyet eltalálta: 10 %; egyiket sem találta el: 27 %