Tóth Krisztina:

 

A megfigyelő pozíciója.

Niklas Luhmann megfigyelő- és megfigyelés-fogalma a tömegkultúra körülményei között

 

 

 

1.      Bevezetés

 

A tudományosság, a tudományos gondolkodás meghatározása és legitimációja régi kérdése, problémája mind az ismeretelméletnek, mind a tudományelméletnek és -történetnek egyaránt. A tudományos paradigmák kialakulása és változása végigkíséri a történetiség premodern-modern-posztmodern hármasság mentén formálódott felfogását, ezen felfogás művészet-és társadalomelméleti következményeivel szemben. A tudományos eljárások sora a klasszifikációs eljárástól a falszifikáción keresztül a kutatói beavatkozás elméletéig, a természettudományos, mennyiségi méréseket előtérbe állító empíria premodern-pozitivista felértékelődésétől a strukturális modelleken át egészen a kvalitatív társadalomkutatás módszeréig szintén ezt a sémát követi. Dolgozatomban azonban nem készülök felvállalni ennek a hatalmas ívnek a leírását (sőt, annak töredékéét sem), annál is inkább, mivel tárgyam nem csupán a tudományos gondolkodás, hanem annak társadalomtudományos reflexiója, egészen pontosan Luhmann elképzelése a társadalomtudományi módszerről, ezen belül is a megfigyelésről és a megfigyelő pozíciójáról. Mivel pedig a tudományos és a köznapi gondolkodás, a szisztematikus és a mindennapi megismerés és megfigyelés elsősorban egymáshoz képest határozhatók meg, nem is függetleníthetők egymástól. Különösen így van ez az olyan kommunikátumok esetében, amelyek, funkciójukból fakadóan, magasfokú szerkesztettséget és tudatosan kialakított struktúrát, szándékos megformáltságot követelnek meg. Jellegzetesen ilyenek a tudományos ismeretterjesztő közlemények, az oktatási anyagok és nem utolsósorban a tömegkultúra bizonyos szövegei. Ezek a populáris szövegfajták[1] vagy dokumentatív jellegűek (mint például a televíziós híradóműsorok), vagy pedig fikciósak, de nem a mese vagy a fantasy értelmében, hanem csupán a mindennapi valósághoz való kapcsolódásuk révén: a filmmusical és a fantáziafilm nem ilyen, de a romantikus és a történelmi film igen – sőt, a science fiction műfaja is. Ezek leginkább a következőképpen határozhatók meg:

1.      Történetük kitalált, vagy legalábbis valós történet szerkesztett, feldolgozott, narratív jellegű változatai.

2.      A történet megjelenítése bizonyos szempontból igényt tart a dokumentativitás illúziójára; elsősorban az ábrázolás módjában.

3.      Az ábrázolás, éppúgy, mint maga a történet vagy annak szereplői, erősen sarkított, sematizált, egyértelmű, és ebben az értelemben racionalizált.

4.      A történet egy bizonyos, általánosan elfogadható nézőpontból jelenítődik meg.

5.      Ez a nézőpont többnyire a megfigyelő pozíciója, aki gyakran nem megnevezett, kívülálló, semleges szemlélője az eseményeknek (akárcsak a dokumentatív műfajokban).

 

Ez a pozíció pedig jellegzetesen a modern kutató nézőpontja. Ahogyan azonban a kutatásban  sem egyértelmű, hogy létezhet-e egyáltalán kívülálló, a megfigyelt folyamatokba be nem avatkozó kutató (vagy pedig puszta létével és megfigyelésével óhatatlanul is befolyásolja az eseményeket), a populáris szövegekben az elbeszélő – és ezáltal a befogadó pozíciója is kétséges. Különbség azonban, hogy míg a tudományos kutatásban viszonylag nehéz bebizonyítani a beavatkozás tényét – különösen, ha az nem is tudatos, és maga a kutató nem számol vele –, a populáris szövegekben, például a sikerfilmekben, a szöveg megszerkesztettségének átlátszósága és deklarációja révén[2] egyértelművé válik, sőt része a szöveg tartalmának (hiszen a filmeknél, a néző vezetett pillantásában, a képek jelentése gyakran közvetlenül a nézőpontból eredeztethető). A populáris mítosz – szemben a tudományosság pozitivista-természettudományos eredetű mítoszával – nem szankcionálja, sőt funkcionálissá teszi a megfigyelői beavatkozást, mind az előállítói, mind pedig a befogadói oldalon[3]. Könnyen tetten érhető hát a megfigyelői befolyás, és a tudományos kutatásnál egyszerűbben tisztázható a megfigyelői pozíció relevanciája a tömegkultúra bizonyos szféráiban. Annál is inkább, mert a mindennapi megismeréshez képest a tömegkulturális közlemények megfigyelője közelebb áll a tudományos megfigyelőhöz, éppen az üzenet szerkesztettségének következtében. A populáris műfaj megfigyelője ugyanis, ellentétben a hétköznapi megfigyelővel, szisztematikusan dolgozik, mind előállítói, mind pedig befogadói oldalon (az előbbi funkcionalitásából, az utóbbi a szerkesztett struktúrához való ragaszkodás kényszeréből) – akárcsak a tudományos megfigyelő, legfeljebb más szabályok alapján.

 

A fentiek értelmében tekinthető releváns kérdésnek, hogy a luhmanni értelemben vett megfigyelő fogalma működőképes-e a tömegkultúra körülményei között. Dolgozatomban ezért először Luhmann-nak a megfigyelésre vonatkozó álláspontját foglalom össze, azután egy konkrét populáris szövegen keresztül megkísérelném megragadni a megfigyelői pozíciót a tömegkultúra körülményei között; egyidejűleg szembeállítva Luhmann fogalmaival.

 

 

2.      A megfigyelői pozíció és annak változásai Luhmann-nál

 

Luhmann legtöbb írásában nem kifejezetten a megfigyeléssel foglalkozik, legalábbis nem főtémaként – még akkor sem, amikor pedig témája a tudományos munkára, és különösképpen a szociológiára való reflexió.[4] Viszont elmondható, hogy Luhmann-nak a szociológiára vonatkozó megállapításai mögött határozott állásfoglalás húzódik meg, amit a tudományos munka jellegét, és ezen belül a megfigyelést és a megfigyelő fogalmát, valamint a megfigyelés művelését illeti. Erre utaló állításaiban és következtetéseiben rendkívül modern álláspontot vall, a szó tágabb, haladó és korszerű elképzeléseket jelentő értelmében. A tudományos munka egyik fő vonásaként veszi számba a reflexív jelleget – sőt, az elméletalkotás alapkövének tartja a reflexív hozzáállást. „Az elméletek fejlődésének részben belső, részben külső okai vannak. Nemcsak a mindenkor meglévő elmélet problémafelvetései, koncepciói és tagadható témái határozzák meg, hanem a valóságból kiszűrt tapasztalat is. (...) Kettős függésük maguktól és tárgyuktól egyaránt mozgásban van. A tárgyban és az elméletben végbemenő változások viszonyának ez a mozgása is megismerés tárgyául szolgálhat. Azzá is kell válnia, ha az elmélet megalapozását vagy egyetemes igényeit vizsgáljuk. Ez azt jelenti, hogy a társadalomelmélet, amennyiben figyelembe kívánja venni a fejlődést, csak olyan elméletként lehetséges, amely saját elméleti státusára is reflektál.”[5]

A tudományosságnak, illetve a tudományos elméletalkotásnak ez a kritériuma maga után von bizonyos, a tudományos módszerre vonatkozó követelményeket is, például a megfigyelés meghatározottságát. Ilyen kontextusban ugyanis szó sem lehet többé úgynevezett független megfigyelőről, a pozitivista tudományideológia kutatóhőséről. Hiszen amire az elméletnek reflektálnia kell, az saját maga, korántsem függetlenül megalkotójától, aki a tudományos megfigyelő pozícióját foglalja el.

 

Luhmann az ontológiai ismeretelmélet bírálójaként beszél a megfigyelői szerepről, amely interpretációjában meglehetősen szűkös és szűklátókörű. „A megfigyelők kölcsönösen ráirányíthatják a figyelmet egymás tévedéseire, ami annyit tesz: megszakítják a megismerés és a tévedés operatív megkülönböztethetetlenségét. A megfigyelők egymástól is képesek tanulni, hiszen a realitás megjelölésére mindnyájuknak ugyanaz az érték áll rendelkezésükre, és ugyanazon <egyetértési kényszer> alatt is állnak. Ezáltal az ontológia a megfigyelések megfigyelését két funkcióra korlátozza: a kritikára és a tanulásra. A megfigyelők számára, még ha egymást figyelik is meg, csak ugyanaz a világ áll rendelkezésre – plusz a megfigyelők közötti soha véget nem érő vita.”[6] Luhmann előtt ezt a leszűkítést a szubjektív-objektív ismeret kettéválasztása sem oldja fel, egyszerűen azért, mert nincs értelme. Az úgynevezett objektív ismeret, éppen a megfigyelők egyetértésének kritériuma miatt a gyakorlatban meglehetősen valószínűtlen[7], míg a szubjektív ismeretek ebben a kontextusban használhatatlanok, mivel a megfigyelők megfigyelőinek megfigyelési láncolatában végtelenítődnek. A megfigyelői érdekegyeztetés, mint eljárásjogi szabály, csupán a meglévő probléma keretein belül szabályoz, annak lényegét érintetlenül hagyja. Hiszen ugyanabban a paradigmában mozog. A megfigyelők hiába korlátozzák nézeteltéréseiket az argumentációra, ha, mondjuk, a számukra adott világ nem egyes számú, azaz nem tőlük függetlenül, önazonos módon létezik, hanem csupán megfigyeléseiken keresztül, amelyek azonossága primer percepciós-tapasztalati lehetetlenség: nincs két olyan ember, akiknek mind fizikai érzékelése, mind interpretációs bázisa, mind pedig tapasztalati repertoárja azonos volna.

 

Luhmann ugyan nem ismeri el a posztmodern mint kategória létjogosultságát[8], ugyanakkor annak fogalmait – mint az fent is látható – érvényesen használhatónak tartja, éppen az általa (történelmi és nem művészetelméleti kategóriával) modernnek nevezett társadalom – valójában a polgári-későpolgári, iparosodás korabeli illetve posztindusztriális társadalom – leírására. És ebben a társadalomban találja meg a megfigyelés egy másik modelljét, ami a megfigyelői pozíció kikristályosítását is lehetővé teszi. „Már a 18. században, tehát a modern társadalom kezdődő önleírásának századában, rátalálhatunk egy egészen más stílusú megfigyelés kiindulópontjaira, mégpedig elsőként a regényben. A regény képessé teszi olvasóit arra, hogy olyan valamit figyeljenek meg (...), amit a regény hősei maguk már nem tudnak megfigyelni.”[9] Ebben a közegben pontosan a rendelkezésre álló világ nem-azonossága adja a megfigyelés új távlatait, és ez lehetetleníti el a magyarázó megfigyelő pozícióját. Értelmező megfigyelő létezik – sőt csak olyan létezik – a magyarázó megfigyelő viszont eleve kudarcra ítéltetett. Ebből könnyen következik a radikális fordulat, nevezetesen hogy az empirikus megfigyelés az, ami lényegében azonos a valósággal (amit nem figyelnek meg, az nincs is). Luhmann ezt a problémát a megfigyelés mint tevékenység absztrakciójával oldja meg. A megfigyelést megkülönböztetésként írja le, és az ennek alapjául szolgáló megkülönböztetések (vagy azok szempontjai) a megfigyelő vakfoltjának tekinthetők. Az ontológiai ismeretelmélet szerint erre a vakfoltra kívülről rá lehet látni, de maga a megfigyelő nem képes erre, csak az őt megfigyelő második vonalbeli „másik” megfigyelő. Luhmann viszont azt tartja, hogy ez a fajta külső belelátás a tapasztalatok vég nélküli külső korrekcióihoz vezet, ami magát a megfigyelésen alapuló elméleti apparátust teszi kilátástalanná.

 

Ugyanakkor – Luhmann megállapításainak irányát követve – a reflexió, ha nem külső forrásból ered, hanem a megfigyelő maga végzi el, akár ki is vezethet a kátyúból. Hiszen a külső korrekciók a megfigyelői rendszer folyamatos torzulását okozzák, míg a rendszeren belüli, annak belső szabályai szerint történő reflexió (az önreflexió) létrehozhatja illetve elősegítheti a megfigyelő szempontjából legitim megfigyelést és interpretációt. És csak ez az interpretáció tehető hozzáférhetővé más megfigyelőknek, hogy ők tovább értelmezzék (illetve összevethessék saját, hasonló témára vonatkozó tapasztalataikkal és az általuk ismert korábbi értelmezésekkel), és így fokozatosan hozzák létre a tapasztalatok jelentéskomplexumát, ami, folyamatosan gazdagodva és módosulva, beépül a kommunikációs kódok rendszerébe[10].

 

A fenti gondolatok egy része Luhmann saját megállapításaiból származik, más részük pedig ezeknek a megállapításoknak a továbbgondolása, a belőlük származtatható következtetések levonása.

 

 

3.      Megfigyelőként egy populáris filmben: a Csillagközi invázió nézője

 

A populáris szövegek bizonyos típusai, ahogyan már a bevezetőben is látható volt, jól használhatóak a szisztematikus megfigyelő pozíciójának lokalizálására, illetve az interpretáló megfigyelő megragadására. A dolgozatnak ebben a részében Luhmann-nak a megfigyelőre vonatkozó kitételeit, valamint ezek továbbgondolását próbálom tesztelni tömegkulturális környezetben, egy konkrét szöveg: egy science fiction-film alapján.

 

A Csillagközi invázió[11] jellegzetesen populáris darab, a populáris mítoszok[12] elemeinek szinte katalógusszerű alkalmazója, nemcsak szinkron, hanem diakrón értelemben is. Nem csupán általában a műfajfilmek karakterjegyeit vagy a kilencvenes évek sikerfilmjeinek sémáit alkalmazza, hanem bőven merít mind a sci-fi-történetből, mind az akciófilmes hagyományból, mind a hidegháborús időszak tömegkommunikációs üzeneteiből, s mind-mind megjelenik a képi ábrázolás szintjén. A film vizuális síkja tulajdonképpen ezeknek az elemeknek az idézetgyűjteménye, egy jellegzetesen századvégi, sztereotipikus történetre felfűzve, jellegzetesen sztereotipikus figurákkal. Struktúrája azonban nagymértékben épít a megfigyelés sablonjára, jóval direktebb módon, mint a legtöbb populáris alkotásban[13]. A megfigyelés motívuma beépül a film saját világába, összedolgozva a sikerfilmekben általában implicite jelenlévő kamera=elbeszélő=megfigyelő=néző sémát a filmbéli társadalom struktúrájával, illetve a megfigyelés által bontja ki azt.

 

A film, a sci-fi-sémának megfelelően, a jövőben játszódik, egy egyesült világtársadalomban, amely már meghódította a világűrt, és gyarmatosított számos bolygót. A világállam formája a Szövetség, egy militáns alapú hierarchia, amelyben a szövetségi katonai szolgálat az állampolgári joggyakorlás feltétele. Az állam élén az űrmarsall áll, a fő társadalmi gyakorlat a katonai törvények által szabályozott erőszak. A szövetségi szolgálat az egyetlen út mind a karrier, mind a tanulás, mind pedig a családalapítás felé. Az emberi társadalom folyamatosan hadban áll egy idegen, óriás rovarok alkotta populációval. Sem az államforma kialakulására, sem a háború kitörésére nincs magyarázat a filmben. A cselekmény a csillagközi háború egy fázisa, főképpen a frissen érettségizett, űrgyalogosként szolgáló főhős történetén keresztül. Ezt a történetet azonban átszövi egy másik eseménysík: a filmbéli társadalom hírközlési gyakorlatának reprezentálása. Időről időre ugyanis televízió műsorok jelennek meg a filmben, legfőképpen interaktív híradók, amelyek a nézőt a Szövetségi Közvetítés tévénézőjének szerepkörébe tolják, azaz a filmbéli világ hivatásos megfigyelőjévé. Ezáltal a teljes történet híradónak tűnik, amelynek van egy interpretáló megfigyelője – a hírgyártói apparátus, akiknek egyfelől a munkáját is láthatjuk egy ízben, másfelől viszont azonosítódnak a film készítőivel – és van egy tovább-interpretáló megfigyelője, aki a film nézője és a filmbéli társadalom tévénézője. A filmtörténet jelentése ebben a kontextusban alakul ki, legfőképpen a néző interpretációja alapján, akinek több megfigyelői attitűdöt is mozgósítania kell egyszerre, egymással összhangban:

1.      saját filmnézői attitűdjét, ami egyben interpretáló, tanuló és kritikus,

2.      ezen belül saját, más szituációkban kialakult televízióshíradó-nézői attitűdjét, ami másféle hozzáállást kíván meg

3.      ezen belül a filmstáb és saját interpretációja által létrehozott filmbéli társadalom elképzelt tagjának résztvevő megfigyelői attitűdjét

A néző tehát ebben a filmben nem csupán kívülálló megfigyelő, hanem a látott világ legitimizáló interpretálója is: az ő interpretációja nélkül nem létezik a filmbéli társadalom, hiszen az üzenetek újra meg újra frontálisan is megszólítják, mint televíziónézőt, egyben mint a megjelenő társadalom tagját – a kétféle szerep a megfigyelés révén összecsúszik.

 

Ez a megfigyelés azonban semmiképpen sem tekinthető egységesnek: amennyiben egy absztrahált nézőt veszünk alapul, a megfigyelő személy azonossága a megfigyelői pozíciók multiplikálódásával jár együtt. Ez a helyzet jól modellezi a Luhmann-féle megfigyelői tevékenység jellegét (a megfigyelőt az egyszerűség kedvéért továbbra is a nézővel azonosítva):

1.      Olyan dolgok megfigyelése, amelyeket a megfigyeltek (a szereplők) nem képesek megfigyelni.

2.      A megfigyelés interpretív, jelentéslétrehozó funkciójú, de az interpretáló megfigyelő nem lehet magyarázó.

3.      A megfigyelés perspektívájából nem értelmezhető az objektív-szubjektív megkülönböztetés.

4.      A megfigyelői vakfoltba nem lehet kívülről belelátni: a megfigyelés szükségszerűen önreflexív jellegű[14].

5.      A megfigyelői pozíció szerephez kötött; ez a szerep is része önreflexivitásának, és ezzel a létrejövő jelentésnek is.

 

Luhmann, összhangban a huszadik század második felében szárnyra kapó posztmodern elméletekkel és a kvalitatív társadalomkutatás eszméjével, az aktív és tudatos, de mindenekfölött interpretatív, saját szerepére reflektáló megfigyelő fogalmának alapjait hozta létre. A tudományos kutatásra illetve elméletalkotásra fókuszált megfigyelői modell – amint látható – igen hamar átkerült a populáris kultúra alkalmazásába is, amely a megfigyelői modell ilyetén sajátosságaira mint a köznapi megfigyelési gyakorlatban már meglevőkre épít üzeneteinek megfogalmazásakor. Ez pedig nem mást látszik igazolni, mint a köznapi és a tudományos megismerés és megfigyelés elválaszthatatlanságát – valamint, hogy az alkalmazott intézményes kommunikátumok populáris megformálási módja sem szakítható el egyiktől sem.