Tóth J. Zoltán

„Oszthatatlan és korlátozhatatlan?” – Gondolatok az emberi élethez és méltósághoz való jogról az eutanáziahatározat kapcsán

 

 

 

 

            Az Alkotmánybíróság 2003. április 28-án hirdette ki az eutanáziáról szóló határozatot [22/2003. (IV. 28.) AB határozat], amely rendelkezett az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben foglalt passzív eutanázia alkotmányosságáról, valamint az (e törvény által egyébként addig sem megengedett) aktív eutanázia alkotmányellenességéről.[1] Tanulmányomban megpróbálom bemutatni, hogy az indok, amely miatt az Alkotmánybíróság elutasította az aktív eutanáziát (vagyis az emberi élethez és méltósághoz való jog mint egységes, oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog) tartalmilag nem állja meg a helyét. Bár a cím azt ígéri, hogy munkám az eutanáziáról fog szólni, a tanulmány tetemes része a halálbüntetés alkotmányellenességéről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozat elemzését tartalmazza, tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság eutanáziával kapcsolatos határozata a halálbüntetésről rendelkező ABH megállapításain alapul; ezen ABH elemzése nélkül tehát az eutanáziahatározat indokai (és azok cáfolatai) sem érthetők meg. Ugyancsak nem tekinthettem el azoknak az érveknek az elemzésétől sem, amelyek valamilyen (közeli) összefüggésben állnak az emberi élethez és méltósághoz való joggal, illetve az ezzel kapcsolatosan kialakított „láthatatlan Alkotmány” koncepciójával. Okfejtésem végén arra a következtetésre fogok eljutni, hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog összekapcsolása egy egységes, minden más alapjog felett álló és egyéb, az Alkotmányban nem nevesített alapjogok „kiolvasztására” képes „szuperjoggá” egyrészt ellentétes magával az Alkotmánnyal, másrészt (az Alkotmánytól függetlenül) önmagában is tarthatatlan, és ezért nem indokolja az aktív eutanázia tilalmát, sőt: az egyetlen alkotmányosan lehetséges (a jelenleg hatályos Alkotmány rendelkezéseit figyelembe vevő) megoldás valójában az aktív eutanázia engedélyezése lenne.

           

Az Alkotmánybíróság azért találta alkotmányellenesnek az aktív eutanáziát, mert véleménye szerint ebben az esetben a betegeket megillető önrendelkezési jog két másik alapjoggal is összeütközésbe kerül, amelyekkel szemben meg kell hátrálnia. Egyrészt szembekerül más ember (az orvos) lelkiismereti szabadságával, mivel ilyenkor az ő aktív közreműködésére van szükség a halál előidézéséhez; erre viszont – saját jobb meggyőződése ellenére – senkit sem lehet kötelezni. Másrészt pedig szembekerül az élethez való joggal, amely – a méltósághoz való joggal összefüggésben – abszolút jog, és amelyet az államnak nemcsak az egyes személyek vonatkozásában (akár velük szemben is), hanem általában véve is védelmeznie kell. Ezt nevezi az alkotmánybírósági gyakorlat az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelezettségének.

Az első érv könnyen és röviden cáfolható: senkit (sem orvost, sem ápolót, sem hozzátartozót, sem mást) nem kellene kötelezni olyan beavatkozás végrehajtására vagy abban való közreműködésre, akinek a lelkiismereti meggyőződése ez ellen tiltakozik; ilyenkor például az orvosnak át kellene adnia a beteg kezelését (és az eutanázia végrehajtásának feladatát) egy olyan orvosnak, aki önként (tehát saját lelkiismereti meggyőződésével összhangban) vállalná ezt, ahogy azt például Belgium vagy az egyesült államokbeli Oregon törvényei lehetővé teszik. Erre már csak azért is lehetőségnek kellene lennie, mert az Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatban az abortusz vonatkozásában ezt maga is elismerte.[2] Nincs indok, ami miatt az orvos lelkiismereti szabadságát az abortusz esetében biztosítanunk kellene, ám az eutanázia esetében nem; az Alkotmánybíróság ezen két megállapítása között tehát inkonzisztencia áll fenn.

A második érv viszont már egy sokkal összetettebb problémát vet fel, nevezetesen az emberi élethez és méltósághoz való jog mint egységes, oszthatatlan és korlátozhatatlan jog problémáját, így az érv cáfolata előtt óhatatlanul szükséges, hogy magát ezt a problémát megvizsgáljuk. Tanulmányom tetemes része ezen oszthatatlansági doktrína hibáiról, illetve az ezzel összefüggő egyéb (például a láthatatlan Alkotmánnyal kapcsolatos) problémákról fog szólni. Csak ezután térek ki arra, hogy – az előbbiek egyenes következményeként – a hatályos Alkotmány alapján miért is tarthatatlan az aktív eutanáziának a 22/2003. (IV. 28.) AB határozattal megállapított kategorikus tilalma.

           

Az eutanáziahatározat hivatkozik az ún. „általános személyiségi jogra”, amelyet az Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV. 23.) AB határozattal hozott létre, az emberi méltósághoz való jogból levezetve, és amelyhez a 23/1990. (X. 31.) AB határozatban további erősítésül hozzá vette még az élethez való jogot is: „Az általános személyiségi jogot … az Alkotmánybíróság olyan <<anyajognak>>, azaz olyan szubszidiárius alapjognak tekintette és tekinti ma is /kiemelés tőlem – T.J.Z./, melyet az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok egyaránt minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.” [22/2003. ABH IV.3.] A 8/1990. (IV. 23.) AB határozat eredeti megfogalmazásában: „Az általános személyiségi jog <<anyajog>>, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.” Előtte pedig azt is kimondja, hogy „az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún. <<általános személyiségi jog>> egyik megfogalmazásának tekinti”. Vagyis az általános személyiségi jog nem más, mint az emberi méltósághoz való jog.

Nemsokára rájött azonban az Alkotmánybíróság, hogy önmagában ez alapján nem tud minden ügyben olyan határozatot hozni, amilyet szeretne. Minderre először a halálbüntetés problémája kapcsán döbbent rá, ezért a méltósághoz való jog mellé felvette az általános személyiségi jogba az élethez való jogot is, és azt ettől kezdve e két jog elválaszthatatlan egységeként kezdte értelmezni. („Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot, és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele.”) [23/1990. ABH, V.2.] Ezzel megszületett az Alkotmánybíróság által később tisztázandó és pontosítandó alapjogi értékrend legfelső alapértéke, mely – egyéb doktrínák mellett – a mai napig meghatározza az Alkotmánybíróság gyakorlatát.[3] Mielőtt azonban rátérnék az oszthatatlansági doktrína tarthatatlanságát (többek között az eutanáziahatározat kapcsán) igazoló érvekre, célszerű megvizsgálni ezen „aktivista” vagy „dinamista” alkotmányértelmezés tulajdonképpeni alkotmányellenességét.

            Az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdése kimondja, hogy „az Alkotmánybíróság felülvizsgálja a jogszabályok alkotmányellenességét, illetőleg ellátja a törvénnyel hatáskörébe utalt feladatokat”. Ezen feladatok közé tartozik – egyebek mellett – „az Alkotmány rendelkezéseinek értelmezése” [ az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § g) pontja]. Az Alkotmány értelmezése – csakúgy, mint a rendes bíráskodás során a törvények és más jogszabályok értelmezése – egyértelműen jogalkalmazói feladat. Ez azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság működése során az Alkotmány és az Abtv. alapján kell, hogy eljárjon, a jogszabályok alkotmányellenességét kell, hogy vizsgálja,[4] és nem feladata olyan jogokat alkotnia, amelyek nincsenek benne az Alkotmányban, pláne nem feladata (tilos), hogy az Alkotmányban nem deklarált jogokra alapozzon ítéletet. Az általános személyiségi jog megalkotásával és ennek alapján egyéb alapjogok kiolvasztása lehetőségének megteremtésével viszont éppen ezt tette: túllépte hatáskörét, és alkotmányértelmező szervből kvázi alkotmányozó szervvé vált. A 8/1990. és a 23/1990. ABH-k ugyanis kinyilvánították, hogy az Alkotmánybíróság maga is létrehozhat új, az Alkotmányban nem nevesített jogokat, ráadásul mind ezen, mind az Alkotmányban megtalálható jogok hierarchiáját is meghatározhatja.[5] Ez pedig egyértelműen ellentétes ezen szerv alkotmánybíráskodási (azaz jogalkalmazói) funkciójával: az Alkotmány szerint az alkotmányozó (az alkotmányos alapjogokat is létrehozó) hatalom az Országgyűlés; az Alkotmánybíróság csak érvényesítheti az Országgyűlés által megalkotott alkotmányos alapjogokat, de ő maga nem alkothat ilyeneket, és sorrendjüket, hierarchiájukat sem határozhatja meg. Ahogy Schmidt Péter mondja: „Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.” [23/1990. ABH, dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye]

           

Rátérve konkrétan az élethez és méltósághoz való jog elemzésére: ez a jog egyáltalán nem egységes, nem oszthatatlan és nem korlátozhatatlan. A 23/1990. ABH ugyan azt mondja, hogy mind az emberi élet és az emberi méltóság, mind az ezekhez való jog elválaszthatatlan egységet alkot; azonban ha ez valóban így lenne, akkor sem élet nem létezhetne méltóság nélkül, sem méltóság élet nélkül, márpedig a valóságban ezek egymástól függetlenül is fennállhatnak.

A) Élet létezhet méltóság nélkül, hiszen nem mondhatjuk, hogy egy kegyetlen, szadista, perverz gyermekgyilkos ugyanazzal a méltósággal rendelkezik, mint egy becsületes, tisztességes ember. De szintén nincs már meg a méltósága annak, aki magatehetetlenül, kínoktól gyötörve, másoknak kiszolgáltatva várja a halált, ha ezt ő maga így érzi. Mindebből két fontos dolog következik. Először is az, hogy bár a méltóságtól valóban nem lehet senkit önkényesen megfosztani [Alkotmány 54. § (1) bek.],[6] azt azonban az Alkotmány nem mondja ki, hogy azt el sem lehet veszíteni. Vagyis senkitől nem lehet az emberi méltóságot más szándékos cselekedete által elvenni, önmaga azonban bárki tehet olyan dolgokat, amelyek következtében – saját tudatos, szándékos magatartása által – méltósága megszűnik. A másik fontos dolog, hogy külső körülmények (például betegség) szintén eredményezhetnek olyan állapotot, amelyet az illető – saját szubjektív mércéje szerint – korábbi önmagához képest méltóságán alulinak érez. Méltóság tehát a méltóság hiányának érzete esetén szintén nem létezhet.[7]

Mindebből az következik, hogy magának a méltóságnak (és nem a méltósághoz való jognak) van egy objektív és egy szubjektív oldala. Az objektív oldalt azon kritériumok összessége jelenti, amelyeket a társadalom egésze a méltóság fennállásának kritériumaiként elismer; a szubjektív oldal pedig az egyén saját méltóságérzetén alapul.[8] Ha valaki esetében bármelyik oldal hiányzik (akár a társadalom nem tekinti őt az emberi közösségben való részvételre méltónak, akár saját maga nem érzi úgy, hogy élete önnön méltóságérzete alapján számára még elfogadható lenne), akkor az illető emberi méltósággal nem rendelkezik.

            B) Méltóság is van élet nélkül: a halottat sem lehet szabadon gyalázni, emlékét megsérteni; erre szolgálnak a kegyeleti jogok. A kegyeleti jogoknak éppen az az értelme, hogy a már nem élő személyek méltóságát védjék a nemtelen támadásokkal szemben. Nem igaz az, hogy a kegyeletsértés pusztán a túlélők (hozzátartozók, örökösök vagy bárki más) ügye; az ilyen támadások a megtámadott érdekeit (például azt, hogy mások becsületes embernek tartsák, tiszteljék és szeretettel gondoljanak rá) sértik, akkor is, ha az illető még él, és akkor is, ha már nem. Ez persze nem jelenti (nem is jelentheti) azt, hogy a kegyeleti jogok az elhunyt személy alanyi jogai lennének, ám az államnak ebben az esetben nem pusztán általában az elhunyt személyek emlékét, hanem az egyes konkrét elhunytak emlékét is védenie kell. Az állami védelem tehát az elhunyt egyedi személy emlékének, ezáltal pedig az ő méltóságának védelmét jelenti.

            Megállapítottuk tehát, hogy élet és méltóság nem szükségképpen feltételezik egymást. Ebből viszont az is következik, hogy az ezeket védő jogok sem feltétlenül kapcsolódnak össze. Természetesen elismerendő, hogy lehetnek ilyen esetek (sőt hogy akár az esetek nagy részében e két jog csak együtt érvényesülhet), ám ez nem jelenti azt, hogy minden eset ilyen lenne. Annak bizonyításához, hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog nem alkot óhatatlanul egységet egymással, illetve hogy ezek korántsem oszthatatlanok, két érvet fogok megvizsgálni. Az első az Alkotmány szövege alapján, grammatikai értelmezéssel bizonyítja, hogy e két jogot az alkotmányozó külön jogokként alkotta meg, a másodikkal pedig logikai úton igazolom, hogy nem lehetséges minden eset megoldásához e két jogot egységben felfogni, mert az egyik érvényesítése logikailag kizárja, hogy ugyanabban az esetben vele együtt a másik is érvényesüljön.

Ami az első érvet illeti, az Alkotmány 54. § (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” Az „amelyek” szóban a „k” betű a többes szám jele, vagyis legalább két dologra kell, hogy utaljon. Mivel pedig a szövegben a legszabadabb értelmezés szerint is maximum két dolog (élet és emberi méltóság) szerepel, ezért nyilvánvaló, hogy ezen törvényhely két különálló jogot tartalmaz: egyrészt az (emberi) élethez, másrészt az emberi méltósághoz való jogot. A tiszta, egyértelmű nyelvtani értelemmel szemben pedig semmiféle alkotmányos hókuszpókusszal, Alkotmánybíróság általi átértelmezéssel nem lehet egy adott törvényhelynek más értelmet tulajdonítani. Többek között ezért ellentétes magával az Alkotmánnyal a 23/1990. ABH, és persze ezáltal minden olyan alkotmánybírósági határozat, amely erre az oszthatatlansági doktrínára épült.

            Ezen alkotmányellenes ABH-k közé tartozik a 22/2003. ABH is. Az eutanázia kapcsán egyértelműnek tűnik, hogy az emberi élet és az emberi méltóság, illetve az ezeket védő jogok nem elválaszthatatlanok, hiszen az eutanázia esetében a két jog közül az egyik semmiképpen sem érvényesülhet, vagyis a másikhoz képest háttérbe kell szorulnia. Az, hogy az Alkotmánybíróság az eutanáziahatározatban formálisan továbbra is ragaszkodott az oszthatatlansági doktrínához, részben érthető, hiszen az oszthatatlansági doktrína tarthatatlanságának bevallásával el kellett volna ismernie azt is, hogy 13 év alkotmánybíráskodási gyakorlata (amely erre az elvre épült) alapvetően téves, elhibázott, és felül kellett volna vizsgálnia mindazokat az ABH-kat, amelyeket az emberi élethez és méltósághoz való egységes alapjog, illetve az ebből kiolvasztott egyéb alapjogok alapján hozott meg.[9] Ám az Alkotmánybíróság azzal, hogy formálisan továbbra is ezt az elhibázott elgondolást képviselte, de facto azonban az eutanáziahatározatban mégiscsak elismerte a passzív eutanázia kapcsán, hogy az emberi méltósághoz (illetve az ennek részét képező önrendelkezéshez) való jog elsőbbséget élvez az élethez való joggal szemben, furcsa, tudathasadásos helyzetbe került. Míg egyfelől az élethez és méltósághoz való jog egységét hirdeti, addig másfelől elismeri, hogy van legalább egy olyan helyzet (a passzív eutanázia), amikor ez az egység nem valósul meg. Mindebből az következik, hogy az élethez és a méltósághoz való jogot nem lehet a priori egységben felfogni.

Ha azonban továbbra is ragaszkodunk ahhoz, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése tartalmazza az emberek életét meghatározó legfontosabb jogot, meg kell tudnunk mondani, hogy az itt található két jog (az /emberi/ élethez, illetve az emberi méltósághoz való jog) közül melyik a fontosabb, azaz melyiknek van primátusa a másik felett. Tekinthetjük (vagy tekinthetnénk) az élethez való jogot a legfontosabbnak (vagy legalábbis a méltósághoz való jognál fontosabbnak), ekkor azonban nem tudnánk megmagyarázni, hogy a katona miért áldozhatja fel jogszerűen életét a hazáért, a rendőr miért vetődhet egy lövöldözésben a golyó elé, hogy testével védje egy civil életét (vagy akár csak egy rendkívül értékes, egyedi műkincs épségét), a tűzoltó miért szaladhatna be az égő házba, hogy kihozza a bent rekedt embereket (vagy pusztán mentse az anyagi javakat) stb. Ha mindezeket jogszerűen meg lehet tenni (márpedig meg lehet), akkor el kell ismernünk, hogy a méltósághoz való jog megelőzi (meg kell, hogy előzze) az élethez való jogot. A katona, a rendőr, a tűzoltó a saját becsületérzete, méltósága által megkövetelve viszi véghez adott esetben önfeláldozással járó cselekedetét,[10] és ezt a jog nemcsak eltűri vagy lehetővé teszi, hanem sokszor támogatja is (posztumusz kitüntetés, szociális juttatások az özvegynek stb.). A méltósághoz való jog tehát ezekben az esetekben megelőzi az élethez való jogot.

Ugyanez igaz az eutanázia esetére. Az, aki saját szubjektív méltóságérzete alapján méltóságán alulinak tart egy bizonyos fajta életet, lemondhat arról méltósága megőrzése érdekében. A 22/2003. ABH ezt a passzív eutanázia esetében el is ismerte, az aktív eutanázia esetében azonban ezt nem tette meg, holott a kettő között e tekintetben releváns (a megkülönböztetés indokául szolgáló) különbség nincs.

Az Alkotmánybíróság egyrészt arra hivatkozott, hogy az aktív eutanázia lehetővé tétele sérthetné az orvos (vagy az abban közreműködő más személy) lelkiismereti szabadságát. Ez azonban csak akkor lenne így, ha a közreműködés az orvos számára kötelező lenne. E probléma megoldása – mint fentebb bebizonyítottuk – egyszerű: az orvos számára lehetővé kell tenni, hogy ilyen esetben lemondhasson a kezelésről, és azt átadhassa egy másik, a halálba segítést önként vállaló olyan orvosnak, aki számára ez a közreműködés lelkiismereti meggyőződésével nem összeegyeztethetetlen.

Az Alkotmánybíróság másik érve, amely szerint releváns különbség van az eutanázia két fajtája között, az volt, hogy az állam intézményes életvédelmi kötelezettségéből következik az aktív eutanázia tilalma, mivel az aktív eutanázia, illetve az erről való döntéshez vezető szituáció esetében a betegek sokkal inkább befolyásolhatók, sokkal jobban ki vannak téve környezetük vélt vagy valós befolyásának, amely megkérdőjelezi döntésük önkéntességét. Az ilyen, nagy valószínűséggel külsőleg befolyásolt halálválasztást pedig az állam kötelessége megakadályozni.[11] Ennek az érvelésnek azonban az a szépséghibája, hogy a passzív eutanázia esetében a helyzet pontosan ugyanez. Azon szituáció jellemzői, amelyek a passzív eutanáziáról való döntést előidézik, ugyanolyanok, mint az aktív eutanázia esetében; a beteg kiszolgáltatottsága, a külső befolyás veszélye semmivel sem kisebb; a fájdalom, a szenvedés, a kín, a magatehetetlenség érzése ugyanakkora; a beteg méltóságérzete ugyanúgy hiányzik.[12] Látható tehát, hogy – az Alkotmánybíróság érvelésével ellentétben – nincs semmilyen olyan indok, amely az aktív és a passzív eutanázia közti megkülönböztetést indokolná; vagyis a méltósághoz való jog (mint az élethez való joggal szemben primátust élvező alapjog) érvényesülése érdekében az egyetlen alkotmányos (és helyes) út, ha a passzív eutanázia mellett (bizonyos, szigorúan meghatározott feltételek[13] teljesülése esetén) lehetőséget biztosítunk az aktív eutanáziára is.

            Bebizonyítottuk tehát, hogy az élethez és a méltósághoz való jog nem alkot elválaszthatatlan egységet, illetve hogy ezek közül a méltósághoz való jog megelőzi (meg kell, hogy előzze) az élethez való jogot. Ez a megállapítás pedig nemcsak a katona, a rendőr, a tűzoltó stb. önfeláldozásának, hanem az aktív eutanáziának az esetére is igaz. Az emberek méltóságát ugyanis éppen azáltal ismerjük el (nemcsak elvben, hanem a gyakorlatban is), hogy a méltósághoz való jogban megtalálható (abból levezethető) önrendelkezési jogot ténylegesen megadjuk nekik. Ha ezt nem tesszük meg, akkor de facto mégsem tartjuk őket alkalmasnak arra, hogy képesek lennének dönteni akár a rájuk vonatkozó, velük kapcsolatos legalapvetőbb kérdésekben is. Az emberi méltósághoz hozzátartozik, hogy feltételezzük az emberekről: képesek megalapozott és felelős döntésre. Az ilyen döntés meghozatalára való jogot minden cselekvőképes, teljes belátási és beszámítási képességgel rendelkező felnőttnek meg kell, hogy adjuk, tekintet nélkül annak tartalmára; ez a jog pedig nem más, mint a szuverén döntéshez való jog.

A méltósághoz való jog attól az, ami, hogy valakit méltónak tartunk arra, hogy maga (és ne helyette más) döntse el, hogy számára (szubjektíve) mi a még méltó élet. A méltó életnek nincsenek objektív kritériumai; azt, hogy ki milyen fokú szenvedést, kínt, kiszolgáltatottságot stb. tekint korábbi önmagához képest méltatlannak (és választja a méltatlan élet helyett a méltó halált), csak saját maga képes eldönteni. Ezt a döntést (nem lehet elégszer ismételni: annak tartalmától függetlenül) a jognak tiszteletben kell tartania és védelmeznie kell. Csak ha ez megtörténik, akkor beszélhetünk a méltósághoz való jog tényleges érvényesüléséről. Ha nem ismerjük el az egyének jogát a szuverén döntéshez, valójában tagadjuk az emberek méltóságát.

           

Az (emberi) élethez és az emberi méltósághoz való jog kapcsán nem kerülhetünk meg két olyan további problémát, amelynek az Alkotmánybíróság (vagy egyes alkotmánybírák) általi megoldási módja kihatott az élethez és az emberi méltósághoz való jog egységes felfogásán alapuló másfél évtizedes alkotmánybírósági gyakorlatra, így sok más között az Alkotmánybíróságnak a halálbüntetéssel, illetve az eutanáziával kapcsolatos felfogására is. Ezek közül az első az emberek és az egyéb élőlények élete, illetve azok védendősége közötti megkülönböztetésnek, a második pedig az élettől és az ahhoz való jogtól (illetve az Alkotmánybíróság felfogásában: az élethez és emberi méltósághoz való jogtól) történő megfosztás önkényességének problémája.

            Ami az elsőt illeti: az Alkotmánybíróság határozatából az tűnik ki, hogy az élethez és a méltósághoz való jog az embert ember mivoltánál fogva illeti meg. E felfogás lényege legjobban Sólyom Lászlónak a 23/1990. ABH-hoz fűzött párhuzamos véleményéből állapítható meg. Sólyom szerint az élethez való jogot azért lehet csakis a méltósághoz való joggal egységben szemlélni, mert a méltóság különbözteti meg az emberek életét az állatokétól. Amíg az állatoknak nincsen méltóságuk, és ezért az egyes állatok élete önmagában nem védendő érték, addig az emberek rendelkeznek méltósággal, és ez az, ami miatt az emberi élet nem pusztán önmagában (az emberi élet mint érték), hanem minden egyes ember élete külön-külön (mint individuális, egyszeri és megismételhetetlen élet) védendő, mégpedig függetlenül az adott személy minden egyéb tulajdonságától (életképesség, mentális állapot, érzőképesség, öntudat stb.). Az emberek élete tehát a méltóság által védendő egyénileg, illetve az emberek a méltóság megléte miatt rendelkeznek az individuális élethez való joggal; az állatok viszont – mivel nekik nincs méltóságuk – nem rendelkeznek ilyennel. Más szavakkal: míg az embereknek (méltóságuk miatt) alanyi joguk van az élethez, és az állam feladata, hogy ezen joguk megsértésétől tartózkodjon, illetve érvényesülésüket tevőlegesen is (a megfelelő személyi, intézményi, szervezeti stb. feltételek kialakításával) biztosítsa (az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelezettsége), továbbá hogy az életet mint önmagában vett értéket is védje, addig az állatok esetében kötelezettsége csak ez utóbbira (az állati élet mint érték védelmére) terjed ki, ám az egyes állatoknak (méltóságuk hiányában) nincsen alanyi joguk az élethez. Ez tehát az az elképzelés, amely miatt az élethez és a méltósághoz való jogot az Alkotmánybíróság (és különösen Sólyom László) szerint csakis egységben lehet felfogni, hiszen az emberi individuális élet védelme ezáltal különböztethető meg az állati élet mint puszta érték védelmétől.

            Ez az elmélet azonban hibás, mégpedig azért, mert a megkülönböztetésnek nincs reális alapja (pontosabban: nem lehet tudni, hogy mi is ez az alap). A Sólyom László által kifejtettekből ugyanis implicite az következik, hogy minden individuális emberi élet védendő, az állati életek közül viszont egyik sem az, függetlenül bármilyen egyéb tényezőtől. Ez a doktrína azonban nem képes megmondani, hogy mi az a tulajdonság, amely miatt az emberi életet (a „normális” embertől kezdve az elvetemült gyilkoson és a kínoktól gyötört, magatehetetlen betegen át a perzisztens vegetatív állapotban levőig) védeni kellene, és amely tulajdonság az állatok mindegyikénél hiányzik. Másképp megfogalmazva: ez az elmélet nem képes felmutatni azt az alapot, amely indokul szolgál arra, hogy az emberi életet az állatiétól megkülönböztetve kezeljük, vagyis amely tulajdonság megvan minden emberben (még például az agykéreg nélkül született csecsemőben is), de nincs meg egyetlen állatban (például csimpánzban, delfinben, kutyában) sem. Az előbbi példák alapján nyilvánvaló, hogy ez a tulajdonság nem lehet sem az én-tudat, sem az időtudat, sem az érzőképesség, sem egy bizonyos intellektuális fejlettségi szint, ám hogy akkor mi is ez a megkülönböztetést indokló ismérv, azt sem Sólyom László, sem senki más mind ez idáig nem volt képes megmondani.

Pontosabban egyetlen hivatkozási alap volt: az, hogy az élethez való alanyi jog az embert ember mivoltánál fogva illeti meg (ld. fent). Vagyis egy élőlénynek azáltal van méltósága (ennek következtében pedig az élethez való alanyi joga), mert biológiai értelemben a homo sapiens sapiens faj tagja. Ez a biológiai alapú megkülönböztetés azonban önkényes, esetleges és indokolatlan, hiszen semmilyen olyan követelményt nem tartalmaz, amely tulajdonság védelemre érdemes lenne. Egy agykéreg nélkül született csecsemő például soha nem fog gondolkodni, érezni, szeretni, örülni; vegetatív funkcióinak meglététől eltekintve tulajdonképpen nem több, mint pusztán egy emberi formájú tárgy, amely valaha egy nő testének részeként fejlődött, ám értelemmel soha nem rendelkezett. Vajon mitől magasabbrendű (azaz védelemre érdemesebb) egy ilyen agykéreg nélkül született csecsemő vagy egy irreverzibilis kómában levő ember, mint például egy csimpánz?

Ha azt mondjuk, hogy pusztán azért, mert ember, akkor ezzel egyrészt logikai hibát vétünk, mivel tautológiához jutunk („az emberi élet védendő, és azért védendő, mert emberi élet”), másrészt olyan megkülönböztető indokot ismerünk el relevánsnak és elfogadhatónak, amelynek bizonyos egyéb esetekben való alkalmazása nagyon nagy veszélyeket idézhet fel. Ilyen alapon ugyanis (az eltérő megítélést indokló releváns különbségek bizonyításának kötelezettsége nélkül) akár azt is el lehetne fogadni, hogy a fehér rasszba tartozó emberek magasabbrendűek, mint a többi rassz tagjai, és ezért életük védelemre érdemesebb (vagy csak nekik van alanyi joguk az élethez). Ez persze nyilvánvalóan nincs így, ám ha elismerjük, hogy tautológiával meg lehet indokolni valamely élet más életnél védelemre méltóbb voltát, anélkül, hogy bármilyen racionális, a megkülönböztetés reális indokául szolgáló különbséget fel tudnánk mutatni az eltérően kezelni kívánt életek között, az logikailag végigfuttatva ilyen veszélyes következtetésekre vezethet.

           

A másik említett probléma az egységben felfogott élethez és méltósághoz való jog kapcsán az ettől (valójában persze: ezektől) való megfosztás önkényességének problémája. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint az élettől és az emberi méltóságtól (illetve az ezekhez való jogtól) „senkit nem lehet önkényesen megfosztani”. Ebből egyenesen következik, hogy a nem önkényes megfosztás megengedett. Ezt állapítja meg a 23/1990. ABH is, amikor kimondja, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése „nem zárja ki az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes megfosztás lehetőségét” [23/1990. ABH, IV.]. Azzal azonban, hogy ez a „nem önkényes megfosztás” mire terjed ki és mire nem, az egyes alkotmánybírák sem értettek egyet.

Az Alkotmány szövegéhez leginkább ragaszkodó véleményt (a 23/1990. ABH-hoz fűzött egyetlen különvéleményt) Schmidt Péter fogalmazta meg. Szerinte az élettől halálbüntetéssel történő megfosztás fogalmilag nem önkényes, hiszen arról a Btk. rendelkezik, megfelelő garanciákat is felállítva a visszaélések elkerülése érdekében. Az más kérdés, hogy az Alkotmány 8. §-ába viszont beleütközik a halálbüntetés, vagyis az 54. és a 8. § között kollízió áll fenn. E kollízió feloldása azonban nem az Alkotmánybíróság feladata, hanem „az alkotmányozási hatalommal rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége” [23/1990. ABH, dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye]. Schmidt Péter tehát egyértelműen szemben állt a dinamista alkotmányfelfogással.

            Ennél jóval radikálisabb álláspontot foglalt el Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön. Véleményük abban megegyezett Schmidt Péterével, hogy szerintük úgyszintén „nem állítható, hogy az élettől való minden megfosztás fogalmilag jogtalan, azaz önkényes [23/1990. ABH, dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybírák párhuzamos véleménye, 6.], ám az „önkényesség” fogalmát másként értelmezik, mint Schmidt. Ők ugyanis azt mondják, hogy a halálbüntetés mindenképpen önkényes, mert „az Alkotmányban védett fenti értékeket (az /emberi/ életet és az emberi méltóságot, illetve az ezeket védő jogokat /megjegyzés tőlem – T.J.Z./) önkényesen átrendezi” [23/1990. ABH, dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybírák párhuzamos véleménye, 5.]. Valójában azonban ezekről az értékekről nem az Alkotmánybíróság, hanem az Országgyűlés kell, hogy döntsön, az Országgyűlés kell, hogy meghatározza (alkotmányozói szerepköréből fakadóan) ezen értékek végső sorrendjét. Lábadyék szerint az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes megfosztás például a jogos védelemnél áll fenn.

            A legérdekesebb (és legradikálisabb) elképzelés azonban Sólyom László nevéhez fűződik, aki – még Lábadyékon is túltéve – azt mondja, hogy „az élethez és méltósághoz való jogtól megfosztás fogalmilag <<önkényes>>” [23/1990. ABH, dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye, 4.]. Ezt pedig nem csak a halálbüntetésre érti, hanem az élettől való minden megfosztásra, így a jogos védelemre, a végszükségre vagy az elöljáró parancsára megvalósított életelvételre is. Sólyom szerint e két utóbbi esetet is a jogos védelem analógiájaként lehet felfogni, ezért konkrétan csak a jogos védelmet elemzi, és ez alapján próbálja egyrészt bebizonyítani azt, hogy az élet mindenfajta elvétele önkényes, azaz alkotmányellenes, ugyanakkor megmagyarázni azt is, hogy a más életét ily módon kioltó személy mégis miért nem büntethető. Szerinte az élet elvételének önkényessége ellenére azért nem lehet a jogos védelmi helyzetben cselekvő és támadója életét kioltó személyt jogilag felelősségre vonni, mert az a szituáció, amelyben életek közötti választásról van szó, „jogon kívüli”, azaz ilyenkor a természeti állapot tér vissza, a jog pedig csak ennek a természeti állapotnak, vagyis a jogos védelmi helyzetnek a meglétét vizsgálja, illetve ennek csak az időbeli határait (kezdetét és végét), valamint fennállásának egyéb feltételeit jelöli ki. Ez az elképzelés azonban több okból is helytelen.

A) Egy szituáció, amely egy jog-államban (azaz egy jog által uralt államban) zajlik le, vagy jogos, vagy jogtalan. Alapelv (bár sehol nem deklarált, de ténylegesen érvényesülő és az egész jogrendszer működését meghatározó alapelv),[14] hogy amit jogszabály kifejezetten (vagy pontos rendelkezéssel, vagy generálklauzulával) nem tilt, azt szabad. A jogállamiság követelményéből is az következik, hogy amiről a jogalkotó nem rendelkezett, ott az állampolgároknak szabad mozgástere van. Nem igaz, hogy ezeken kívül van egy „harmadik állapot”, ún. „jogilag nem védett” helyzet, ami nem jogos; hiszen amiről a jogalkotó nem mondta ki, hogy jogtalan, azt mégiscsak szabad. A tilalmat rögzíteni kell, a lehetőséget nem[15] (például nem kell kimondani egy törvénynek, hogy szabad megengednem a gyerekemnek erőszakos akciófilmek megnézését; ha ezt tiltani akarná, akkor csak ezt a tilalmat kell kifejezetten kimondania).

B) De ezen kívül is: ha a jogalkotó rögzíti azokat a kereteket, amelyeken belül nem kíván szabályozó hatalmával élni, akkor ezzel a kereteken belüli időintervallumot is jogivá tette. Ha a törvényhozó kimondja, hogy egy meghatározott cselekményt egy bizonyos időpont előtt és egy bizonyos időpont után (azaz a jogos védelmi helyzet feltételeinek fennforgásán kívül) jogellenesnek tart, akkor ebből a contrario következik, hogy ezen időpontok között viszont nem tartja annak.

C) Hogy ez a szituáció (a jogos védelmi helyzet) miért jog-szerű (vagyis jog által szabályozott) és miért nem jogon kívüli, arra az előbbiek mellett (ám azokkal összefüggésben) magyarázat az is, hogy egy jog-államban (ahol a jog uralkodik és minden szituációt szabályoz /azaz kifejezetten tilt, avagy kifejezetten vagy – kifejezett tilalom hiányában – hallgatólagosan megenged/) nem lehet „ugrálni” a jogi állapot és a természeti állapot között. Végül pedig a két legerősebb érv:

D) Ha igaz lenne, hogy a jogos védelmi helyzet „jogon kívüli”, azaz a természeti állapot áll fenn, akkor nem lehetne elítélni a támadót sem, hiszen a természeti állapot lényege, hogy az „erősebb győz” elve érvényesül. Ha pedig ez így van (így lenne), akkor őt a jog szerint utóbb megbüntetni sem lehetne, hiszen amit csinált, az kívül esett a jogon; márpedig ma mint jogellenesen cselekvőt igenis büntetjük őt. Az pedig merő képtelenség, hogy ugyanazon szituáció egyszerre legyen jogtalan (vagyis jogon belüli – a támadó vonatkozásában) és jogon kívüli (a védekező vonatkozásában).

E) Utoljára hagytam a legegyértelműbb és legkevésbé megkérdőjelezhető érvet, vagyis azt, hogy semmiképpen sem lehet jogon kívüli az, amit a hatályos jog szabályoz. A jogos védelemről a Büntető Törvénykönyv rendelkezik (Btk. 29. §), márpedig ha a Btk.-t a jogrendszer részének tekintjük, akkor az általa szabályozott szituáció sem lehet jogon kívüli.

            Sólyom László ugyan csak a halálbüntetés, valamint a jogos védelem vonatkozásában fejtette ki részletesen az élettől való megfosztás önkényességéről vallott nézeteit (illetve a jogos védelem kapcsán egy félmondattal utalt a végszükségre és az elöljáró parancsára véghezvitt életkioltásra is), ám az önkényesség Sólyom-féle általános felfogásából („az élethez és méltósághoz való jogtól megfosztás fogalmilag <<önkényes>>”) az aktív eutanázia tilalma is következik. Bár az Alkotmánybíróság érvelésében az önkényesség ezen felfogása nem jelenik meg, jelenléte mégis kitapintható az eutanáziahatározat szövege mögött. Látensen tehát ez a felfogás is benne van a 22/2003. ABH-ban, vagyis ez a nézet is hatott az Alkotmánybíróság döntésére.

Azonban az élethez és méltósághoz való jogtól történő megfosztás a priori önkényességének elképzelése nem tartható, hiszen az Alkotmány szövegéből egyenesen következik, hogy kell legyen olyan terrénuma az élettől való megfosztásnak, amely nem tekinthető önkényesnek (különben miért kellett volna külön kiemelni e megfosztás önkényességének tilalmát, ha minden, életet elvevő cselekedet eleve önkényes lenne?). Az Alkotmány szövegének egyszerű nyelvtani és logikai értelmezése tehát egyértelművé teszi, hogy – a Sólyom-féle elképzeléssel ellentétben – az e jogtól való megfosztás egyáltalán nem tekinthető fogalmilag önkényesnek. A nem önkényes (nem alkotmányellenes) megfosztásra pedig nemcsak a jogos védelem, a végszükség és az elöljáró parancsa a példa, hanem a passzív és az aktív eutanázia is.

           

Végül még két érvet szeretnék felhozni az eutanáziahatározattal szemben. Az egyik az, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élethez való jogról, nem pedig kötelezettségről beszél, ami azt jelenti, hogy az államnak csak az élet leélésének (végigélésének) lehetőségét kell biztosítania, ám akarata ellenére nem kötelezhet erre senkit sem. Ha pedig valaki az élethez való jogával nem kíván élni, gondoskodnia kell arról, hogy ezt megtehesse. Valami ugyanis attól jog, hogy szabad vele élni, de nem muszáj. Ebből pedig az következik, hogy az élethez való jogban fogalmilag benne van az élet megszüntetéséhez (azaz a halálhoz) való jog is. Ez Magyarországon abból is megállapítható, hogy például az öngyilkosságot vagy annak kísérletét semmilyen jogszabály nem rendeli büntetni[16] (ha valaki öngyilkosságot kísérel meg, ám életben marad, nem büntethető, hiszen semmilyen jogszabályt nem sértett meg).[17]

            A második érv magában a 22/2003. ABH-ban is megtalálható, ez pedig a következőképpen hangzik: „Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és már alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s mindenkorra adott (kiemelés tőlem – T.J.Z.); az ismeretek szintje, az intézmények állapota, fejlettsége-fejletlensége és egy sor további tényező befolyással lehet e kérdés alkotmányosságának megítélésére.”[18] [22/2003. ABH, VI.3.]

Ez a megállapítás gyakorlatilag nem tesz mást, mint – kifejezetten az eutanáziára vonatkoztatva – megismétli a 23/1990. ABH Sólyom László által jegyzett párhuzamos véleményében felhozott azon érvet, miszerint „… az Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív és történelmileg kötött: még abban az esetben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket deklarál, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel; s ítélete például a halálbüntetés vagy az abortusz kérdésében elvileg sem támaszthat igényt örök érvényre” (kiemelés tőlem – T.J.Z.) [23/1990. ABH, dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye, 1.]. Sólyom szerint tehát valami nem öröktől fogva alkotmányellenes, hanem csak akkor válik azzá, ha egy alkotmányozó hatáskörrel rendelkező hatalom azt annak nyilvánítja. Ebben a koncepcióban nemcsak az van benne, hogy a halálbüntetés sem volt mindig alkotmányellenes, de az is, hogy esetleg a jövőben – az alkotmányos értékek megváltozásával – újra nem lesz az. Bár Sólyom csak a halálbüntetést és az abortuszt hozza fel példának, az alkotmánybírósági döntések történelmileg kötött volta bármely kérdésre vonatkoztatható, így az eutanáziára is.

Ezt a konkretizálást végezte el az Alkotmánybíróság a 22/2003. ABH fent hivatkozott VI.3. pontjában; ennek alapján bizakodóan tekinthetünk a jövőbe, remélve, hogy ezen érvelést figyelembe véve az Alkotmánybíróság egyszer elismeri: az emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési jogból, illetve az ehhez tartalmilag nagyon hasonló szuverén döntéshez való jogból (amelyek nélkül emberi méltóságról sem beszélhetünk) az következik, hogy az embereknek joguk van ténylegesen is rendelkezni saját életük felett, illetve hogy az állam nem kényszerítheti életük továbbélésére azokat, akik ezt nem akarják.

           

Zárásképpen összegezzük még egyszer azokat az érveket, amelyek igazolják, hogy az élethez és az emberi méltósághoz való jog összekapcsolása egy egységes, oszthatatlan és korlátozhatatlan „szuperjoggá” alkotmányjogilag nem igazolható, a társadalmi és a jogi gyakorlattal ellentmondásban áll, és ezek miatt ez a doktrína az aktív eutanázia alkotmányellenes voltát sem képes megmagyarázni. Az Alkotmánybíróság szerint az aktív eutanázia azért alkotmányellenes, mert ellenkezik egyrészt az orvos (vagy más közreműködő) lelkiismereti szabadságával, másrészt pedig az élethez való joggal (illetve az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelezettségével). Azonban – mint láttuk – egyik sincs így.

Ami az elsőt illeti: ha az orvosi közreműködést nem kötelezővé, hanem csak lehetővé tesszük, akkor a lelkiismereti szabadság nem sérül. Az élethez (és méltósághoz) való jognak az alkotmánybírósági gyakorlat általi (és az eutanáziahatározatban is megjelenő) felfogása pedig azért nem helytálló, mert – az Alkotmánybíróság elképzelésével ellentétben – sem az élet és a méltóság, sem az ezekhez való jog nem alkot elválaszthatatlan egységet. Élet ugyanis van méltóság nélkül (hiszen bár a méltóságtól senkit nem lehet megfosztani, de azt az egyén saját cselekedete folytán vagy külső körülmények következtében elveszítheti), és méltóság is van élet nélkül (ld. kegyeleti jogok). Ezek alapján, illetve az Alkotmány nyelvtani értelmezéséből következően („amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani”) pedig az élethez és az emberi méltósághoz való jog sem egységes, vagyis az Alkotmány 54. § (1) bekezdése két különálló jogról, egyrészt az (emberi) élethez, másrészt az emberi méltósághoz való jogról rendelkezik.

Ezt egyébként a passzív eutanázia esetében – implicite – maga az Alkotmánybíróság is elismerte, ám ugyanezt – bármilyen releváns különbség bizonyítása nélkül – az aktív eutanázia esetében nem tette meg. Az az érv, amelyet az Alkotmánybíróság a megkülönböztetés indokául felhozott (a betegek befolyásolhatók, ki vannak téve környezetük nyomásának, és emiatt eutanáziát választó döntésük önkéntessége megkérdőjelezhető) nemcsak az aktív, hanem a passzív eutanáziára is igaz; az eutanázia két fajtája közötti ilyetén megkülönböztetés tehát egyértelműen önkényes, vagyis alkotmányellenes.

            A 23/1990. ABH által megalkotott és az alkotmánybírósági gyakorlat által követett, illetve a 22/2003. ABH-ban is felhozott doktrína (az élethez és méltósághoz való jog egységes felfogása) azért sem tartható, mert a tényleges gyakorlattal is ellenkezik. A tényleges gyakorlat szerint pedig nemcsak hogy nem egységes ez a két jog, hanem a méltósághoz való jog megelőzi az élethez való jogot. Erre példa a katona, a rendőr vagy a tűzoltó jog által is elismert (sőt támogatott) önfeláldozása, és ezek alapján ugyanúgy példa kell, hogy legyen erre az aktív eutanázia is. Sőt a méltósághoz való jog ténylegesen csak azáltal érvényesülhet, ha az embereket valóban képesnek és alkalmasnak tartjuk arra, hogy az életüket meghatározó legalapvetőbb döntéseket saját maguk hozzák meg, vagyis ha elismerjük az emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési jogot. Az élethez való jog és az önrendelkezési jog összevetéséből pedig egyenesen következik az élet megszüntetéséhez (vagyis a halálhoz) való jog is; ha ez nem így volna, akkor az élethez való jog nem jog, hanem kötelezettség lenne.

            Szóltunk ezenkívül az élethez és méltósághoz való jog kapcsán felmerült két további problémáról, amelyekkel az Alkotmánybíróság (vagy valamely alkotmánybíró) meg kívánta erősíteni e két jog egységességének doktrínáját. Az egyik szerint az emberi méltóság azért kapcsolódik elválaszthatatlanul össze az emberi élettel, mert a méltóság az, amely minőségileg megkülönbözteti, magasabbrendűvé, ezáltal pedig védendővé teszi az emberi életet az állati élethez képest. Erről azonban bebizonyítottuk, hogy nincs olyan reális és racionális alap, amely ezt a megkülönböztetést indokolná, azaz nem létezik olyan tulajdonság, amellyel minden ember rendelkezik, ám egyetlen állat sem. A másik probléma az élethez és emberi méltósághoz való jogtól megfosztás önkényességének problémája volt; azt a tételt azonban, hogy az ezektől való megfosztás fogalmilag önkényes, mind általában, mind az aktív eutanázia vonatkozásában cáfoltuk.

Végül utaltunk arra, hogy az Alkotmánybíróság mind a 23/1990. ABH-ban általában, mind a 22/2003. ABH-ban konkrétan az eutanázia esetében elismerte, hogy döntése csak a pillanatnyi alkotmányossági helyzet eredménye, ám e szituáció megváltozásával bármely kérdés, így az eutanázia kérdésének alkotmányossági megítélése is megváltozhat. Véleményünk szerint ez pozitív jel arra vonatkozólag, hogy az Alkotmánybíróság egyszer hajlandó lesz beismerni, hogy az emberi élethez és méltósághoz való egységes jog koncepciója alkotmányjogilag nem tartható, és mind az erre épülő másfél évtizedes alkotmánybírósági gyakorlatot, mind az eutanáziával kapcsolatos véleményét felülvizsgálja. A jelen tanulmányban kifejtettekből következően – hacsak nem akarja, hogy egy merőben alkotmányellenes helyzetet éppen ő maga tartson fenn – mindenképpen ezt kell tennie.