A kutatás célja az volt, hogy felmérjem a jogelmélet lehetőségeit abban a posztmetafizikai alaphelyzetben, amelyben a 20. századi filozófia fordulatainak nyomán találta magát. A lehetőségeknek ez a felmérése egy posztmetafizikai jogelméleti koncepció kialakítására irányul. Az értekezés nem jutott el ehhez a bizonyos koncepcióhoz, mert a hozzá kapcsolódó feladatok nem lettek volna elvégezhetőek a rendelkezésre álló keretek között és a rendelkezésre álló teoretikus tapasztalatok birtokában. Ezért csak néhány fontos lépést tettem a jelzett irányban. A kidolgozott anyag tartalmaz két elmélettörténeti elemzést, amelyek a kortárs jogelmélet kondíciójának felmérését szolgálják. Ezen túl tartalmazza a célul tűzött elméleti koncepció néhány kulcsfogalmának kidolgozását. Ez a fogalmi “építőmunka” az elmélettörténeti elemzésekből nőtt ki, az azokban elfoglalt kritikai pozíció szempontjainak kidolgozásán és elmélyítésén alapul.

Az elmélettörténeti elemzésekben két olyan szerző munkásságának sajátos szempontú vizsgálatára került sor, akik a posztmetafizikai kondíció szempontjából stratégiai pozíciót foglalnak el. Az első elemzés Herbert Harttal foglalkozik, mert ő azok közé tartozik, akiknél a filozófiától kapott impulzusok először vezettek olyan fogalmi feszültségekhez, amelyek arra kényszerítették őket, hogy a jog alapvető kérdéseit újszerűen próbálják meg rendezni. Egy némileg bizonytalan, de kétségtelenül létező közmegegyezés vonatkozik arra, hogy Hart gyakorolta a legnagyobb hatást a II. világháború utáni jogelmélet arculatának formálódására. A második elemzés tárgya Ronald Dworkin elmélete, egyrészt mert a leginkább ez vonzza a kortárs érdeklődést, másrészt mert ennek a törekvései állnak a legközelebb a saját teoretikus céljaimhoz.

Az elmélettörténeti elemzésekben nem kíséreltem meg a szerzők munkásságának teljes áttekintését. Inkább néhány fontos mozzanatot emeltem ki, néhány fontos érvelés sűrű olvasatát adtam, hogy megfelelő figyelmet szentelhessek azoknak a módszertani, tudományelméleti és filozófiai kérdéseknek, amelyeket Hart és Dworkin megválaszolni igyekezett vagy álláspontjának rögzítésével felvetett. Ez csak annyiban igényli a teljes koncepció rekapitulálását, amennyiben az elengedhetetlen az elemzett fogalmak és érvek helyének, szerepének, tágabb kontextusának a megvilágításához.

Mind a Hart-, mind a Dworkin-elemzés beilleszkedik az illető szerzők munkásságának hazai recepciójába. Ennek a recepciónak a kérdése még ma is aktuálisnak tekinthető, mert Hart legfontosabb műve csak néhány éve vált hozzáférhetővé magyarul, Dworkinnak pedig egyetlen könyvét sem adták ki Magyarországon. Ez láthatólag korlátozza a két jelentős jogelméleti szerző munkásságára vonatkozó elemzések kibontakozását is. A magyarul megjelent másodlagos irodalom elsősorban elméleteik, illetve munkásságuk rövid áttekintését adja, vagy valamilyen kérdéssel összefüggésben tesz utalást egyes partikuláris érveikre. Az értekezésben található elemzések ehhez képest egy harmadik változatot képeznek: nem irányulnak egy egész elmélet feldolgozására, de a kérdésként fölvetett vonatkozásokat a szerzők egész munkásságának kontextusában, részletező módon fejtik ki. Miután egy adott elmélet alapvető elképzeléseit és főbb tételeit illetően ismertté vált és kifejtette hatását, ilyen jellegű elemzésekben kerülhet sor megalapozott kritikai álláspontok kidolgozására. A külföldi másodlagos irodalomban Hart és Dworkin már hosszabb ideje efféle feldolgozások tárgyává vált. Az én erőfeszítéseim ehhez a vonulathoz kapcsolódnak. Hart esetében főleg Brian Bix, Dworkin esetében pedig Emilios Christodoulidis gyakorolt számottevő hatást témaválasztásomra és néhány érvelésemre.

Az elmélettörténeti elemzésekben olyan kérdéseket kerestem a választ, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy Hart és Dworkin elméletének filozófiai karakterét jellemezhessük. Így Hart esetében a “külső” és “belső” aspektusok különbsége, valamint a “nyitott szövedék” fogalma került a középpontba. Az előbbi segít tisztázni, miben látta Hart a jogelmélet feladatát, míg az utóbbi állásfoglalásra késztette őt egy fontos filozófiai kérdésben (a szabálykövetés kérdésében). Dworkin vonatkozásában az értekezés először a szerző értelmezéselméletére koncentrál, amely újrafogalmazza a jogelméleti problematikát, és sokat elmond arról, hogyan viszonyul filozófiai forrásaihoz; másodszor pedig mérlegre teszi támadását a deskriptív jogelmélet harti modellje ellen, illetve azt az alternatívát, amelyet ezzel szembeállított.

Mindkét elmélettörténeti elemzésben kombinálni igyekeztem a jogelméleti és a filozófiai indíttatású kritika lehetőségeit. Ezért Hart és Dworkin esetében is felvonultattam azokat a filozófiai koncepciókat, amelyek a vizsgálat alá vont jogelméletre számottevő hatást gyakoroltak, vagy amelyeknek jellegzetes problémái érintik tematikáját. Hart nézeteit összevetettem a kései Wittgenstein és Peter Winch tanításával, Dworkin elméletét pedig a kortárs hermeneutika és John Rawls szempontjából is átgondoltam. A jogelméleti kritika csak a filozófiai összefüggések feldolgozása után jutott el végkövetkeztetéseihez.

Törekedtem arra, hogy az elemzett szerzők saját szövegeinek lehető legszélesebb körére legyek tekintettel, így bizonyos esetekben elképzeléseik fejlődését is nyomon követtem, és teljesebb képet adhattam különböző területeken kifejtett érveik szerkezeti összefüggéseiről. A vizsgálat alá vont kérdések körének leszűkítése miatt azonban így is maradtak olyan elsődleges források, amelyek kívül maradtak látókörömön.

Kísérletet sem tettem az elemzett szerzőkre vonatkozó másodlagos irodalom teljes feldolgozására. Ennek egyik oka ennek az irodalomnak már-már kezelhetetlen gazdagsága, másik oka azonban az, hogy az általam felvetett, filozófiai és metaelméleti indíttatású kérdések tárgyalásához több segítséget remélhettem filozófiai forrásaimtól.

A jogelméleti és a filozófiai érvelésmód kombinálására vonatkozó módszertani elhatározást követtem a saját elméleti kezdeményezésemet körvonalazó részben is. Olyan fogalmak kidolgozására tettem kísérletet, amelyek mellett filozófiai igazolást is képes voltam felvonultatni. Minden esetben azt az utat jártam, hogy filozófiai fogalmak továbbgondolásával és továbbalakításával fejlesztettem ki saját analitikai eszközeimet.

A kutatás eredményeit két vonatkozásban juttatja kifejezésre az értekezés. Egyrészt hozzászólást jelent elmélettörténeti kérdésekhez, másrészt olyan fogalmak kidolgozására vállalkozik, amelyek analitikai eszközökként szolgálhatnak jogelméleti tárgyú elemzésekhez.

1.

Herbert Hart elméletének két vonatkozása érdekelt, ezekhez választottam elemzésre váró szövegeket, és ezeket illetően igyekeztem jól megragadható következtetésekhez eljutni. A “külső” és “belső” aspektusok különbségének áttekintése arra hivatott, hogy feltárja Hart elképzelését a jogelmélet teoretikus lehetőségeiről és megfelelő módszereiről. Ebben a vonatkozásban arra jutottam, hogy Hart helyesen mutatta meg, hogy bizonyos jogelméleti problémák jellegét csak akkor világíthatjuk meg, ha tekintettel vagyunk azokra az emberi attitűdökre, a megértésnek azokra a feltételeire, amelyek a joggal összefüggő tevékenységekben megjelennek. Egyszerre zárta ki a jogelméleti vizsgálódások leszűkítését autoritatív szövegekben fellelhető szabályok feltérképezésére, és feloldását külső diszpozíciók leírásában. (Ennek a megközelítésnek legjellemzőbb példája a normativitás kérdésére adott válasza. Annak szükségességére mutatott rá, hogy specifikálnunk kell a megértés intern feltételeit egy kommunikáló közösség vonatkozásában: egy szabály akkor létezik, ha egy meghatározott közösségben egy bizonyos módon viszonyulnak hozzá.) Ezt a kiindulópontot lényegében az összes jelentős szerző átvette Harttól. Nagyobbrészt ebben áll korszakos hatása.

Álláspontom szerint azonban Hart következetlen volt abban, ahogy ennek a kiindulópontnak a következményeit végiggondolta. Ígéretes volt az a döntése, hogy a jogi jelenségekre irányuló elemzést levitte a jellemző beszédhelyzetek feltárásának szintjére. Ezzel egy olyan közegbe helyezte tárgyát, amelyet nagyfokú diverzitás jellemez. Az értekezésben kifejtett nézetem szerint azonban ez a módszertani döntés időszerűtlenné tette azt a törekvést, hogy a jogelmélet erőfeszítéseit a jog általános természetének feltárására összpontosítsuk. Elfogadtam a kései Wittgensteinnek azt az álláspontját, hogy az általánosító reflexió képtelen igazodni tárgyának diverzitásához. Hart azonban kitartott amellett, hogy elemzéseinek lehetséges végpontja a jog “általános természetének” feltárása: olyan fogalmak kidolgozása, amelyek lehetővé teszik a jog jellemzését, tekintet nélkül az egyes jogrendszerek kontingens adottságaira.

Hart egy másik híres fogalma, a “nyitott szövedék”, azért érdekelt, mert képet adott viszonyáról filozófiai forrásaihoz. A “nyitott szövedék” fogalma Hart válaszát foglalja össze a szabálykövetés és a jogértelmezés problémájára. Azt hivatott megmutatni, hogy kétségtelenül vannak könnyű esetek, de nehezek is, ezért mind a szabályszkepticizmus, mind a formalizmus jogelméleti álláspontja elfogadhatatlan szélsőség. Mindig vannak olyan esetek, amelyek egyértelműen beletartoznak egy adott szabály értelemkörébe. Ám mivel a szabályok “nyitott szövedékűek”, vannak olyan esetek, amelyek bizonyos vonatkozásaikkal beletartoznak a szabály értelemkörébe, más vonatkozásaikkal azonban nem. Ezek nehéz esetek, amelyek a bírót elkerülhetetlenül mérlegelésre kényszerítik.

Hart a “nyitott szövedékűség” jelenségét annak tulajdonította, hogy a szabályok a szükséges általánosságot kategóriák (általános osztályozó terminusok) használatával érik el, ezeknek pedig sohasem teljesen meghatározott az értelemköre. Képtelen volt azonban megvilágítani, hogy mi is ennek a nyelvi jelenségnek a forrása: magának a szónak az akontextuális szemantikai tartalma vagy inkább az a mód, ahogyan különböző kontextusokban partikuláris jelentésekre tesz szert. A két lehetőség kizárja egymást, ennek ellenére mindkettőnek az elemei megtalálhatóak érvelésében. Ez a zavar azért érdekes, mert Hart a “nyitott szövedék” fogalmát filozófiai forrásból merítette: Friedrich Waismanntól vette át, néhány vonatkozását pedig összefüggésbe hozta Wittgenstein megjegyzéseivel a szabálykövetésről. Nem volt azonban eléggé körültekintő abban, ahogy a Waismanntól eredő fogalmat jogelméleti használatra átszabta, Wittgenstein elemzésének pedig alapvető vonatkozásait értette félre (nem vette észre például annak szükségességét, hogy analitikai értelemben határvonalat vonjunk a szabálykövetés elemi és összetett változatai között). Ez arra utal, hogy Hart gyakran képviselt olyan álláspontot, amely filozófiai értelemben ingatag volt, és nem mindig tisztázta viszonyát saját filozófiai forrásaihoz.

Ennek ellenére Hartnak nagy érdemei vannak a jogelmélet és a filozófia viszonyának újraértelmezésében. Kialakította a vizsgálódásnak és a tárgyhoz való viszonynak egy sajátos paradigmáját. Határozottan kiállt a jogelmélet teoretikus autonómiája mellett: lehetségesnek tartotta, hogy a jogelmélet maga küzdjön meg összes fogalmi problémájával. Ennek csak az a feltétele, hogy helyesen fogjuk fel a jogi jelenségek tárgyi adottságait. Így például nem szabad azt hinnünk, hogy a jog fogalma rögzíthető egyetlen néhány soros definícióban. Inkább egy olyan elméleti struktúrát kell létrehoznunk, amely egészében forog a fogalom körül: potenciálisan végtelen sok megjegyzést képes a tárgy tisztázására irányuló erőfeszítés irányába terelni. Bár ez a megközelítés sem mentes Hartnál a jog “általános természetére” vonatkozó problematikus előfeltevésektől, mégis kiindulópontját képezheti egy filozófiai értelemben is irányadó jogelméleti módszernek.

2.

Ronald Dworkin jogelmélete Herbert Hart átfogó bírálatából nőtt ki. Ennek a bírálatnak lényegében két rétege van. Az egyik rétegben tartalmi érvekre vonatkozó kritikai nézetek összefüggő sora bontakozik ki (a szabályok gyakorlatközpontú elméletének kritikája, a nehéz esetek forrásának alternatív magyarázata, Hart értelmezés-elméletének elutasítása, stb.), míg a második rétegben egy komoly metaelméleti kihívás: a deskriptív jogelmélet harti koncepciója elleni támadás.

A saját elemzésem is eljutott arra a pontra, hogy a deskriptív jogelmélet harti koncepciójának módszertani korlátai vannak, főleg a jog “általános természetére” vonatkozó problematikus előfeltevések miatt. Dworkin ugyanennek a feszültségnek egy másik vonatkozására koncentrált: amellett érvelt, hogy szoros értelemben nem is lehetséges deskriptív jogelmélet, csak egy olyan koncepció, amely kombinálja a leírás és az értékelés elemeit. A magam részéről elfogadtam ennek az álláspontnak az alapgondolatát, és csak kiigazítására törekedtem. Elfogadtam a szoros értelemben vett deskripció problematikus jellegét, de ebből nem tartom levonhatónak Dworkin egyik jellemző következtetését, hogy egy deskriptív koncepció melletti kitartás hasznavehetetlen szemantikai elméletek kidolgozására kényszerít. A Dworkin által is jelzett módszertani alaphelyzet inkább a deskripció fogalmának megújítására ösztönöz, és erre van is lehetőség a posztmetafizikai filozófiára támaszkodva. (A saját elméleti kezdeményezésemet körvonalazó részben próbálkoztam is a deskripció újraértelmezésével.)

Dworkin metaelméleti megfontolásai arra vezettek, hogy az elméleti problémák jellege más, mint azt korábban többnyire gondolták. Amikor a jogászok között elméletileg releváns vita alakul ki, akkor az mindig a jog alapjairól szól: arról, hogy mi az egyes jogok (jogosultságok) forrása és miben áll megfelelő igazolása. Ha így van, akkor a jog területén az elméletalkotás sajátos feladata olyan komplex igazolások kidolgozása, amelyek felmutatják egy adott joggyakorlat értelmét, és erre támaszkodva adnak számot annak tényeiről. Dworkinnál az ilyen komplex igazolás kidolgozása egy sajátos szempontú, tárgyának teremtő kimunkálására irányuló értelmezés, a konstruktív értelmezés eredménye. Ez világítja meg azt, hogy miért hangoztatta Dworkin, hogy a jogelméleti problémák interpretív problémák, a jog pedig interpretív fogalom.

Magát ezt a nézetet elutasítottam, mert amit Dworkin koncepciója felölel, az nem meríti ki az ismert jogelméleti problematikát (még saját metaelméleti jellegű elképzelései sem tekinthetőek bármilyen joggyakorlat igazolásának). Ennek ellenére igyekeztem kibontani a pontatlanul kifejtett álláspont pozitív elemeit. Mindenek előtt azt a meglátást, hogy a társadalmi és jogi jelenségek olyan diszkurzív folyamatokban konstituálódnak, amelyek szubjektív reflexiókat kapcsolnak össze és állítanak egymással viszonyba. Az nagyonis lehetséges, hogy ezt nem fejezi ki jól a jogelmélet és a jogértelmezés problematikájának azonosítása, de mégis előrelépést jelent a jogelmélet kondíciójának megvilágításában Harthoz képest. Pontosabban fejezi ki ugyanis azt az álláspontot, hogy a jogi jelenségek megvilágítását egy kommunikáló közösség gyakorlataira kell vonatkoztatnunk. Dworkin helyesen mutatott rá, hogy a jogi megismerésnek nincsen objektív tárgya, a jogi megismerés nem eredhet objektív jelentéstartalmak nyomába: interszubjektív közegben, egy diskurzusban kell feltalálnia magát, ahol a jelentések mindig mozgásban vannak. Ebben az értelemben módszertani útmutatásként is figyelembe kell vennünk Dworkinnak azt a tételét, hogy a jog argumentatív praxis.

Ezek a belátások arra kényszerítenek, hogy komoly figyelmet szenteljünk Dworkin értelmezéselméletének, amely részletezi a joggyakorlat komplex igazolásának szerepét a megértésben és viszonyát a joggyakorlathoz. Összevetettem elméletét a hermeneutikai hagyományban rejlő főbb koncepciókkal, és arra következtetésre jutottam, hogy ebbe a hagyományba nem illeszthetőek bele elképzelései. Problematikája is lényegesen szűkebb, mint a filozófiai hermeneutikáé, ezért súlyos hibának kell tekintenünk, hogy saját koncepcióját Dworkin az értelmezés egy általános magyarázatának tekintette. Ezzel félreértések alapját teremtette meg, és megnehezítette viszonyának tisztázását az értelmezésre vonatkozó filozófiai reflexiókkal, pedig kidolgozta a normatív értelmezés egy fontos változatának elméletét. Bizonyítani próbáltam, hogy ebben jelentős mértékben támaszkodott John Rawls munkásságának eredményeire, de kétségtelenül eredeti álláspontot foglalt el.

Az értekezésben felhívtam a figyelmet arra, hogy az értelmezés tematikai összefüggéseinek pontatlan rögzítése Dworkinnál a jogelmélet és a joggyakorlat közötti különbség elmosódásához vezetett. Úgy fogta fel a jog értelmezését, hogy az nem dolgozhatja ki a gyakorlat általános igazolását, ha nincs tekintettel a releváns tényekre, de nem fogadható el a tényeknek olyan számbavétele sem, amely nem képes kezelni azokat az argumentatív praxisokat, amelyekben a társadalmi intézményekre vonatkozó elképzelések és elkötelezettségek megjelennek. Ilyen körülmények között pedig nincsen mód arra, hogy éles határt vonjunk a jogelmélet és mondjuk az ítélkezés között. A magam részéről azt az álláspontot foglaltam el, hogy erre a pontra a joggyakorlat argumentatív jellegének számbavétele mellett sem kell eljutnunk, mert például az eltérő ismeretérdekek vagy a gyakorlati jogi és tudományos diskurzus közötti különbségek feltárásával megtalálhatjuk a határvonás lehetőségét.

Dworkin támadásának a deskriptív jogelmélet ellen van egy fontos vonatkozása, amelynek nagy teret szenteltem az értekezésben. A joggyakorlat szerinte nyitott a politika felé. Az az általános igazolás, amely megvilágítja a jog értelmét, tekintettel van a jogilag értelmezhető közösség politikai konstitúciójára: ebből vezeti le az egyes embereket megillető és az egyes joghelyzetekben releváns jogokat. A bírót az ítélkezés gyakorlati problémái szorítják rá arra, hogy egy politikai és morális háttérelméletet használjon értelmezései támpontjaként. Ennek a meggyőződésnek legjellemzőbb megnyilvánulása Dworkinnak az a nézete, hogy a joggyakorlat minden sikeres konstruktív értelmezése eljut arra a pontra, hogy felismeri, szükség van egy kifejezetten politikai ideálra, amely az egyes jogelvek között értelemszerű rendet teremt. Ezt a politikai ideált ő elnevezte “integritásnak”.

Az értekezésben igyekeztem megmutatni, hogy Dworkinnál a jog és a politika viszonya két szinten jelenik meg, és ezt a tényt szem előtt kell tartanunk, hogy világosan lássuk, mire vezetnek érvei. Egyrészt megjelenik módszertani szükségszerűségként, amennyiben a jogértelmezés menthetetlenül beleütközik elvi politikai kérdésekbe. Másrészt megjelenik azon a szinten is, hogy Dworkin szerint körül lehet határolni egy olyan politikai elkötelezettséget, amely azáltal találja meg a jog legjobban igazolható formáját, hogy projektál egy morálisan magasrendű közösséget. Dworkin pedig rá is mutatott erre a bizonyos elkötelezettségre.

Dworkin nem állította, hogy az általa javasolt modell szerint zajlik a jogértelmezés a bíróságokon. Ebben az értelemben ez nem leíró vagy magyarázó modell. Ő csak ahhoz ragaszkodott, hogy az általa javasolt konstruktív értelmezés bizonyíthatóan a legsikeresebb. Alapját jelenti a jog egy olyan felfogásának, amely a “jog mint integritás” nevet viseli. Ez a felfogás úgy tekint a jogra, mint arra a közegre, amelyben egyesíthető a jogi közösségben összefogott emberek politikai és morális élete: ebben a közegben formálódik a közösségi identitás és az ebből eredő elkötelezettségek. Az értekezésben kritikával illettem ezt a felfogást, mert tudatosan teret enged a jogalkalmazásban a vitatható és politikailag érzékeny vélekedéseknek. Dworkin értelmezéselmélete ebben az értelemben nehezebben kezelhetővé teszi a jogalkalmazás gyakorlati dilemmáit.

3.

A saját elméleti kezdeményezésemet körvonalazó részben három olyan fogalmat dolgoztam ki, amelyek a kutatás közvetlen eredményének és egy jövőbeli elméleti építőmunka kiindulópontjának tekinthetőek. Használatba vettem a reprezentácionalizmus fogalmát, igyekeztem új tartalommal megtölteni a deskriptív jogelmélet koncepcióját, és saját törekvéseim támpontjaként próbáltam értelmet adni a deliberatív jogelmélet terminusnak.

A jogelmélet posztmetafizikai kondíciójának feltárására irányuló erőfeszítéseim előfeltételezték egy olyan fogalom kidolgozását, amely megragadhatóvá teszi azokat a metaelméleti és filozófiai elfogultságokat, amelyek jellemzik a posztmetafizikai fordulat előtti jogelméletet. Ez az analitikai eszköz ugyanis hozzásegít Hart és Dworkin eredményeinek megvilágításához, és elősegíti egy posztmetafizikai teória feladatainak kijelölését is. Ez a fogalom a reprezentácionalizmus volt, amelyet Richard Rorty filozófiai műveiből emeltem át, hogy jogelméleti értelmezését adjam. Ennek az értelmezésnek a nyomán arra jutottam, hogy a posztmetafizikai jogelméletnek egy olyan diszkurzív közegben kell mozognia, amelynek középpontjában nem a reprezentáció problémái állnak, amely tehát nem feltételezi, hogy általános fogalmainknak (jog, jogrendszer, jogosultság, kötelezettség) megfeleltethető valamilyen változatlan (nem-kontingens) tartalom. Ha lehetséges anti-reprezentácionalista megközelítés, akkor az alaphelyzetének a nyelv kontingenciáját tekinti.

Ilyen körülmények között rákényszerülünk az elméleti beszéd érvényességi feltételeinek újragondolására is. Ha elvetjük a reprezentácionalista kiindulópontot, akkor az elméleti beszédnek szorosan kötődnie kell azokhoz a nyelvi formákhoz, ahhoz a nyelvi tevékenységhez, amely mindig egy történetileg létező, kontingens emberi közösségen belül bontakozik ki. Nem konstruálhat a maga számára egy univerzális hallgatóságot, és nem kapcsolhatja hozzá ehhez egy olyan objektivitás feltételrendszerét, amely minden érvényességigényt közvetlenül a tárgyból eredő ösztönzéssel igazol. Az elméleti beszéd így integrálódik a tágabb értelemben vett gyakorlati beszédbe.

Ebben a helyzetben igyekeztem felmutatni az elméleti tevékenység két járható útját. Az egyik lehetőségnek a deskriptív jogelméletet találtam, amelynek Hart teóriája nem lehet a megfelelő példája, mert nem mentes reprezentácionalista előfeltevésektől. Itt egy olyan koncepció felmutatásáról van szó, amely komolyan veszi a kései Wittgenstein filozófiájából eredő metaelméleti ösztönzést, és visszavonul a nyelvhasználat figyelmes követésébe: úgy tisztázza a félreértéseket szülő beszédhelyzeteket, hogy eközben nem törekszik sem egy legmagasabb szintű generalizációra, sem egy legalapvetőbb szintű fogalmi redukcióra.

Másik lehetőségként a deliberatív jogelméletet igyekeztem felmutatni, amely a meggyőzés és az igazolás pragmatikai feladataihoz igazítja fogalmi stratégiáját. Ebben az értelemben tudatosan bekapcsolódik a történetileg létező közösség nyilvános kommunikatív gyakorlataiba: elkötelezett beszédmódokat alakít ki. A deliberatív jogelmélet így pragmatikai sajátosságai folytán bizonyos értelemben “politikaivá” válik: erejéhez mérten felelősséget vállal az értelmes megszólalás lehetőségéért a gyakorlati diskurzusban.

Az egész kutatást meghatározó ambícióm kezdettől az volt, hogy hozzájáruljak a jogelmélet helyzetének újragondolásához, mert amióta csak ezen a tudományterületen dolgozom, lépten-nyomon tapasztalom ennek szükségességét. A hazai jogelmélet a rendszerváltás óta eltelt években képesnek bizonyult arra, hogy legjobb teljesítményivel feldolgozza a jogelmélet nemzetközi folyamatait. Nem tagadhatjuk azonban, hogy ezzel egy bonyolult helyzetben találta magát, amelynek tisztázása csak nagyobb filozófiai tudatosság birtokában és a jogelmélet metaelméleti kérdéseinek több figyelmet szentelve valósítható meg. Kutatásom igazi hasznosításának azt tekinteném, ha bármilyen módon hozzá tudnék járulni ehhez a tisztázáshoz.

Kutatásom eredményeit publikációk formájában igyekeztem és igyekszem bekapcsolni a jogelméleti irodalomba. Megjelentettem Hart elemzésemnek a szabálykövetés problémájával foglalkozó részét (“A ‘nyitott szövedék’ fogalma és a szabálykövetés problémája Herbert Hartnál”), és angol nyelven készülök összefoglalni elemzésemet Hart és a filozófia viszonyáról. Megjelenés alatt áll a reprezentácionalizmus problémáját exponáló angol nyelvű konferencia-előadásom (“Legislation and the Limits of Law”), valamint egy olyan tanulmány, amely részletezi az értekezésben is rögzített álláspontomat a jogelmélet és a politika viszonyáról (“Jogelmélet és politikai beszéd: néhány jogelméleti álláspont áttekintése”).

A kutatás hasznosítását tervezem egy olyan további munka során, amely a deliberatív jogelmélet részletesebb kidolgozására, és egy tartalmilag is kibontott koncepciójának a kialakítására irányul. Részeredményeim talán egy ilyen elméletben találhatnák meg igazán a helyüket.

A kutatás hasznosításának fontos területe lehet a jogi oktatás. Korábban már kísérleteztem azzal, hogy oktatási célokra vegyem igénybe azt az értekezésre is jellemző kifejezésmódot, amely kombinálja a filozófiai és a jogelméleti érvelés mozzanatait (“A jogelméleti és a filozófiai kérdezés”), de ez még mindenképpen továbbfejlesztésre vár. A közvetlen feladatok tekintetében sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok annak, hogy előrébb lépjen a jogelméleti oktatás Ronald Dworkin munkásságának recepciójában. A hazai jogi irodalom eddig általában csak érintőlegesen foglalkozott műveivel (bár ebben is számottevő érdemei vannak Győrfi Tamásnak, Pokol Bélának, Szabó Miklósnak, Takács Péternek, Varga Csabának), még mindig keressük azt a megfelelő összefüggést, amelyből a joghallgatók számára is megközelíthetővé válik sajátos elmélete. A magam részéről arra is törekedtem nagyobb terjedelmű Dworkin-elemzésemmel, hogy megtaláljam ezt a megfelelő összefüggést.

“Előszó” (Szabó Miklós társszerzőjeként); in: Logikai olvasókönyv joghallgatók számára, szerk. Bódig Mátyás és Szabó Miklós, Miskolc: Bíbor, 1996., 1-25.o.

“A jogelméleti és a filozófiai kérdezés”; in: Előadások a jogelmélet köréből, szerk. Szabó Miklós, Miskolc: ME Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszék, 1996., 29-60.o.

“Államhatalom — ‘társadalmi’ hatalom”; in: Államelmélet: Előadások az államelmélet és az állambölcsészet köréből, szerk. Takács Péter, Miskolc: Bíbor, 1997., 230-248.o.

“Állam és demokrácia” (Ződi Zsolt társzerzőjeként); in: Államelmélet: Előadások az államelmélet és az állambölcsészet köréből, szerk. Takács Péter, Miskolc: Bíbor, 1997., 230-248.o.

“Megjegyzések a jogi antropológia néhány módszertani problémájához”; Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica et Politica, Tomus XIII., 1997., 5-21.o.

“A jogalkotás jogelméleti problémája”; in: Jogbölcseleti előadások, szerk. Szabó Miklós, Miskolc: Bíbor, 1998., 111-138.o.

“Az állami hatalom egysége és korlátozottsága” (Ződi Zsolt társszerzőjeként); in: Bevezetés a jog- és államtudományokba, szerk. Szabó Miklós, Miskolc: Bíbor, 1998., 267-286.o.

“A ‘nyitott szövedék’ fogalma és a szabálykövetés problémája Herbert Hartnál”; Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica et Politica, Tomus XV., 1998., 23-44.o.

“Legislation and the Limits of Law”; Rechtstheorie (megjelenés alatt).

“Jogelmélet és politikai beszéd: néhány jogelméleti álláspont áttekintése”; Állam- és jogtudomány (megjelenés alatt).

“A jog metaelméleti kérdéséről”; Állam- és jogtudomány (megjelenés alatt).