Ez az értekezés nem egy jól meghatározott kutatási program eredményeként született. Nem tettem fel magamnak évekkel ezelőtt egy jól meghatározott kérdést, amelyre választ kerestem a kutatásaim során. Valójában az ellenkezőjéről volt szó. Évek óta körvonalazódnak azok a megállapítások, érvek, amelyek a mondanivalómat képezik a jogelmélet néhány problémájáról, és egészen az utóbbi hónapokig kerestem azt a tematikus keretet, amelyben ez a mondandó megtalálhatja legmegfelelőbb kontextusát.

Doktori programom elindulásától kezdve élénken érdeklődtem a XX. századi filozófia fordulatai iránt. Különösen a hermeneutika Heidegger által kezdeményezett fordulata, Wittgenstein filozófia-kritikája, Hannah Arendt politikai filozófiája és a posztempirikus tudományelmélet kérdései érdekeltek. Hamar arra meggyőződésre jutottam, hogy ezek a fordulatok, a jogelméletben is új helyzetet teremtenek, illetve új helyzetet kell teremtsenek.

Az elmúlt években kutatásaim néhány tézisszerűen rögzíthető következtetésre vezettek. Először is kritikai pozíciót foglaltam el a jog fogalmi megragadására irányuló erőfeszítésekkel szemben. Azt gondolom, hogy a jognak nincsen megragadható általános fogalma, mivel nem létezik a jog, mint egy bizonyos fenomén. A jog általános fogalmának (természetének) rögzítése metafizikai hiposztázálás nélkül nem hajtható végre. Másodszor, éppen ennek a tárgyra vonatkozó korlátozó feltételnek a tudatosítása vezethet rá bennünket a jogra vonatkozó elméleti tevékenység lehetőségeinek átgondolására. Nincsen a jogelméletnek kanonizálható tematikája, a jogelméletnek nincsenek sajátszerű módszerei. Egy változatos, kevéssé integrált diskurzusban kell körülhatárolnunk azokat a problémákat, amelyekre érdemes teoretikus erőfeszítéseinket koncentrálnunk. Harmadszor, a jogra vonatkozó beszéd kommunikáló közösségek életébe ágyazódik, ezért szorosan kötődik annak a politikai konstitúciónak a folyamatához, amelyben egy adott közösségen belül kialakulnak az integráció intézményei. Ez megköveteli a jog és a politika viszonyának újragondolását.

Ez a három tétel, illetve nézet határozta meg az értekezés tematikáját, törekvéseit és kifejtésmódját.

Az értekezés egyes részei annak a gondolati folyamatnak megfelelően formálódtak, nyertek értelmet, amely ezekhez a nézetekhez vezetett, néha úgy is, hogy kidolgozásuk során megváltozott a szerepük és jelentőségük. Voltaképpen állandóan ide-oda mozogtam az alapvető problémák elvont tárgyalása és néhány meghatározó szerző (Kelsen, Hart, Dworkin) munkásságának feldolgozása között. Az elvont fogalmi elemzések adták meg az elmélettörténeti vizsgálatok szempontjait, az elmélettörténeti vizsgálatok pedig csiszolták az elvont fogalmi összefüggésekre vonatkozó álláspontomat. Az értekezés ebben az értelemben azt az egyensúlyt tükrözi, amit a kétféle megközelítés között a magam erejéből képes voltam elérni. Bár hosszadalmas elmélettörténeti elemzésekbe bocsátkoztam, nem vállalkoztam a feldolgozott életművek átfogó bemutatására: csak azzal foglalkoztam, ami saját elméleti törekvéseim szempontjából relevánsnak látszott. Bár kifejezetten megállapításokat tettem a posztmetafizikai jogelmélet lehetőségeiről, nem mentem bele egy bizonyos jogelméleti koncepció kidolgozásába, mert csak annyit akartam kijelenteni, amennyit kritikai szempontú elmélettörténeti vizsgálódásaimmal alá tudok támasztani. Ez talán alapot ad egy olyan bírálatnak, amely elmélettörténeti elemzéseimet nem találja eléggé széles látókörűnek, a jogelmélet teoretikus lehetőségeire vonatkozó álláspontomat pedig nem találja eléggé tisztázottnak vagy kifinomultnak. Bizonyos értelemben ezek kétségtelenül hiányosságok, amelyek abból fakadnak, hogy minden megállapításomat egy olyan posztmetafizikai jogelmélet kidolgozásának a szolgálatába állítottam, amelynek még csak kereteit és néhány szerkezeti elemét találtam meg.

A jog általános fogalmának kidolgozhatóságára vonatkozó tagadó álláspontomat 1995-ban rögzítettem egy elemzésben a jog metaelméleti kérdéséről. Tárgyi értelemben ez tekinthető kiindulópontnak, bár a kifejtés módjára vonatkozó stratégiai megfontolások miatt ebből szövegszerűen semmit sem használtam fel az értekezés összeállítása során. A jelenlegi szöveg alapját egy 1996-ban született tanulmány képezi, amelyben igyekeztem feldolgozni a kapcsolatot Hart jogelmélete és Wittgenstein kései filozófiája között. Ekkor vizsgáltam először, hogy hogyan alkalmazkodnak a jogelmélet egyes kiemelkedő szerzői a posztmetafizikai filozófia feltételeihez. 1997 nyarán ennek a problémának az előzetes feldolgozását igyekeztem elvégezni egy kifejezetten elvont vizsgálódás keretei között. Az ekkor kidolgozott érvelésen alapul az értekezés aktuális változatának IV. része. Az absztrakt feldolgozás tapasztalatait felhasználva újraírtam Hart-elemzésemet, amely immár kifejezetten Hart jogelméletének filozófiai karakteréről szól, Wittgensteint csak hasonlítási objektumként használja.

Amióta megírtam a Hart-elemzés első változatát, feladatként tűztem ki magam elé egy hasonló vizsgálódás elvégzését Dworkin jogelméletének vonatkozásában. 1997-re rögzült az a meggyőződésem, hogy Dworkin jogelmélete, filozófiai jellegét tekintve, posztmetafizikainak minősíthető, még ha jól körülhatárolható tartalmi fogyatékosságokban szenved is. Ez meghatározta elemzésem alapvető szempontját. A Dworkin-elemzés kidolgozása után újra átgondoltam a IV. rész tervezett anyagát, és ennek alapján meg is írtam véglegesnek szánt változatát. Ezzel készült el az értekezés 1998 októberében.

Az értekezés négy részre tagolódik. Az I. a Bevezetés, amelyet meglehetősen rövidre fogtam, pusztán a filozófia és a jogelmélet viszonyát illető kérdés exponálását és annak rövid indoklását tartalmazza, hogy miért Hart és Dworkin jogelméletének vizsgálatára vállalkoztam.

A II. rész Herbert Hart jogelméletével foglalkozik. Nem életművének analitikus feldolgozását tartalmazza, hanem két olyan kérdés tárgyalását, amelyek az elméletalkotás és a jogelmélet filozófiai kondíciójának problémáját segítenek megvilágítani. Az első kérdés a külső és belső aspektusok közötti különbségtevésre vonatkozik, amelynek jelentősége abban áll, hogy feltárhatóvá teszi Hartnak az elmélet tárgyára vonatkozó előfeltevéseit. Vizsgálódásaim arra vezettek, hogy Hartnál feszültségben van egymással a normativitás problémájának újszerű megközelítése és a jog "általános természetének" feltárására irányuló erőfeszítés. Az elemzés másik tárgya a szabálykövetés problémáinak harti megközelítése. Ez különösen azért fontos, mert jellemezhetővé teszi Hart viszonyát korának filozófiai kezdeményezéseihez. Ebben a részben arra jutottam, hogy Hart gyakran átgondolatlanul igyekezett megoldani az álláspontját érintő filozófiai kérdéseket, gyakran nem tudott megszabadulni bizonyos kétértelműségtől, és nem mindig látta világosan filozófiai forrásainak törekvéseit. Wittgenstein szabálykövetés-elemzésének szempontjait például nem értette meg. Mindez azonban engem nem arra a megállapításra vezetett, hogy Hart jogelmélete egészében hasznavehetetlen. A bírálat csattanója pusztán annyi, hogy az elméletalkotás és a tárgyra vonatkozó előfeltevések filozófiai tisztázása nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyit Hart szentelt neki. Hart hibája mindenek előtt abban áll, hogy egy rossz metaelméleti kompromisszumot kötött: anélkül, hogy megalapozta volna, ragaszkodott a jog általános természetének feltárásához, mint alapvető célkitűzéshez, és ezzel néha zavart keltett fogalmi tisztázásra irányuló, egyébként gyakran kiemelkedően jelentős megfigyelései körül. Ez a metaelméleti zavar akadályozta meg abban, hogy végrehajtsa azt a teoretikus fordulatot, amelynek szükségességét éppen ő látta be. Ezzel együtt kidolgozta a jogelmélet és a filozófia közötti viszony egy olyan paradigmáját, amelyet a magam részéről követendőnek tartok. A jogelméletnek úgy kell szert tennie a tárgyához méltó teoretikus öntudatra, hogy közben emancipálódnia kell a doktrinális értelemben vett filozófia alól: mindenek előtt önmagát kell filozófiailag komolyan vennie.

A III. rész Dworkin jogelméletére koncentrál, és ugyancsak megelégszik két olyan kérdés kiemelésével, amelyek az értekezés tematikájának szempontjából jelentősek. Az első ezek közül az értelmezés dworkini felfogását, a második a jogi tárgyú elméletalkotás és a közösségi integráció politikai dimenziói közötti összefüggést emeli be az értekezés anyagába. Igyekeztem megmutatni, hogy Dworkin a kreatív, illetve konstruktív értelmezés problémáinak feldolgozásával, sok vonatkozásban támaszkodva John Rawls eredményeire, egy sajátos elméleti keret megteremtésének lehetőségéhez jutott el. Kidolgozta a normatív értelmezésnek egy olyan modelljét, amely nem előre rögzített jelentések feltárására irányul, hanem tárgyának (mondjuk egy társadalmi gyakorlatnak) a kritikai feldolgozására és megújítására. Ebben az értelemben kombinálja a leírás és az értékelés elemeit: nem a tárgyi igazság horizontján mozog, hanem azoknak az argumentatív praxisoknak a közegében, amelyekben az emberek kialakítják a cselekvések helyes vagy igazolható céljaira vonatkozó meggyőződéseiket.

Dworkin a jog területén az elméletalkotás sajátos feladata olyan komplex igazolások kidolgozása, amelyek felmutatják egy adott joggyakorlat értelmét, és erre támaszkodva adnak számot annak tényeiről. Dworkinnál az ilyen komplex igazolás kidolgozása egy sajátos szempontú, tárgyának teremtő kimunkálására irányuló értelmezés, a konstruktív értelmezés eredménye. Ez világítja meg azt, hogy miért hangoztatta Dworkin, hogy a jogelméleti problémák interpretív problémák, a jog pedig interpretív fogalom.

Magát ezt a nézetet elutasítottam, mert amit Dworkin koncepciója felölel, az nem meríti ki az ismert jogelméleti problematikát (még saját metaelméleti jellegű elképzelései sem tekinthetőek bármilyen joggyakorlat igazolásának). Ennek ellenére igyekeztem kibontani a pontatlanul kifejtett álláspont pozitív elemeit. Mindenek előtt azt a meglátást, hogy a társadalmi és jogi jelenségek olyan diszkurzív folyamatokban konstituálódnak, amelyek szubjektív reflexiókat kapcsolnak össze és állítanak egymással viszonyba. Az nagyonis lehetséges, hogy ezt nem fejezi ki jól a jogelmélet és a jogértelmezés problematikájának azonosítása, de mégis előrelépést jelent a jogelmélet kondíciójának megvilágításában Harthoz képest. Pontosabban fejezi ki ugyanis azt az álláspontot, hogy a jogi jelenségek megvilágítását egy kommunikáló közösség gyakorlataira kell vonatkoztatnunk. Dworkin helyesen mutatott rá, hogy a jogi megismerésnek nincsen objektív tárgya, a jogi megismerés nem eredhet objektív jelentéstartalmak nyomába: interszubjektív közegben, egy diskurzusban kell feltalálnia magát, ahol a jelentések mindig mozgásban vannak. Ebben az értelemben módszertani útmutatásként is figyelembe kell vennünk Dworkinnak azt a tételét, hogy a jog argumentatív praxis.

Bár álláspontom szerint Dworkin nem volt képes arra, hogy ezt a meglátását megfelelő viszonyba állítsa a filozófiai hermeneutika törekvéseivel és irányzataival, és számos tartalmi hibát vétett kidolgozása során, mégis forradalmian új helyzetet teremtett a jogelméleti tevékenység számára. A jog és a jogelmélet nála részévé vált annak az alapvető morális és politikai diskurzusnak, amely minden önreflexióra képes emberi közösségben tárgyává teszi az emberek közötti integráció kérdéseit. Bár ezt a kapcsolatot, illetve azt, ahogy ez Dworkinnál megjelenik, kritikailag pontosítanunk kell, Dworkin mégis megteremtette a lehetőségét annak, hogy a politika és a jog közötti viszonyt újragondoljuk és deliberatív jogelméletek kiindulópontjává tegyük. Megkíséreltem bemutatni, hogyan megy át Dworkin teoretikus erőfeszítése egy jelentős, nagy kihívást jelentő, de erősen vitatható deliberatív jogelmélet kidolgozásába (amely a "jog mint integritás" fogalma körül forog).

Mind a Hart-, mind a Dworkin-elemzés beilleszkedik az illető szerzők munkásságának hazai recepciójába. Ennek a recepciónak a kérdése még ma is aktuálisnak tekinthető, mert Hart legfontosabb műve csak néhány éve vált hozzáférhetővé magyarul, Dworkinnak pedig egyetlen könyvét sem adták ki Magyarországon. Ez láthatólag korlátozza a két jelentős jogelméleti szerző munkásságára vonatkozó elemzések kibontakozását is. A magyarul megjelent másodlagos irodalom elsősorban elméleteik, illetve munkásságuk rövid áttekintését adja, vagy valamilyen kérdéssel összefüggésben tesz utalást egyes partikuláris érveikre. Az értekezésben található elemzések ehhez képest egy harmadik változatot képeznek: nem irányulnak egy egész elmélet feldolgozására, de a kérdésként fölvetett vonatkozásokat a szerzők egész munkásságának kontextusában, részletező módon fejtik ki. Miután egy adott elmélet alapvető elképzeléseit és főbb tételeit illetően ismertté vált és kifejtette hatását, ilyen jellegű elemzésekben kerülhet sor megalapozott kritikai álláspontok kidolgozására. A külföldi másodlagos irodalomban Hart és Dworkin már hosszabb ideje efféle feldolgozások tárgyává vált. Az én erőfeszítéseim ehhez a vonulathoz kapcsolódnak. Hart esetében főleg Brian Bix, Dworkin esetében pedig Emilios Christodoulidis gyakorolt számottevő hatást témaválasztásomra és néhány érvelésemre.

Mindkét elmélettörténeti elemzésben kombinálni igyekeztem a jogelméleti és a filozófiai indíttatású kritika lehetőségeit. Ezért Hart és Dworkin esetében is felvonultattam azokat a filozófiai koncepciókat, amelyek a vizsgálat alá vont jogelméletre számottevő hatást gyakoroltak, vagy amelyeknek jellegzetes problémái érintik tematikáját. A jogelméleti kritika csak a filozófiai összefüggések feldolgozása után jutott el végkövetkeztetéseihez.

A IV. részben megpróbáltam egy elvont kifejtés keretei között megtalálni azt az aspektust, amelyből összehangolhatóvá válnak az előző fejezetek kritikai megállapításai, és egy pozitív metaelméleti álláspont mozzanataivá tehetőek. Három fontosabb tematikus célkitűzés teljesítése hárult erre a részre. (1) Ki kellett dolgoznom a jog immanens pluralitására vonatkozó nézeteimet, mert mind Hartot, mind Dworkint bírálat alá vettem, amiért nem vették eléggé komolyan a jogi tárgy pluralitásából eredő módszertani követelményeket, bár éppen ők dolgoztak ki olyan szempontokat, amelyek a korábbinál világosabban teszik láthatóvá ezt a pluralitást. (2) Fel kellett vázolnom azt a jogelméleti szemléletmódot, amelynek felváltására a jogelmélet fordulata hivatott. Ehhez képest lehet ugyanis megfelelően elhelyezni és értékelni Hart és Dworkin törekvéseit. Ezt a bizonyos szemléletmódot, Richard Rorty egy érvelését követve, reprezentácionalizmusnak neveztem el, és egyrészt elvont jellemzését adtam a főszövegben, másrészt igyekeztem elmélettörténeti példákkal megvilágítani a Függelékben. Alapvető reprezentácionalista meggyőződésnek tekintem azt a nézetet, hogy szükségképpen feltételeznünk kell a jogi tudásnak egy olyan maradó anyagát, egy olyan jognak a létezését, amelynek az éppen érvényes jog csak felszíni, történetileg esetleges megnyilvánulása. Ebből a szempontból Hart jogelmélete, minden fontos eredménye ellenére, továbbviszi a reprezentácionalizmus hagyományát, míg Dworkin, hibái ellenére, egyértelműen anti-reprezentácionalista alapra helyezkedik. (3) A IV. résznek fel kellett mutatnia továbbá olyan jogelméleti szemléletmódok lehetőségét, amelyek a tárgy immanens pluralitásának és a reprezentácionalizmus súlyos feszültségeinek belátásából eredően készek elfogadni a jogelméleti diskurzus alapvetően kontingens jellegét. Arra jutottam, hogy a posztmetafizikai jogelméletnek egy olyan diszkurzív közegben kell mozognia, amelynek középpontjában nem a reprezentáció problémái állnak, amely tehát nem feltételezi, hogy általános fogalmainknak (jog, jogrendszer, jogosultság, kötelezettség) megfeleltethető valamilyen változatlan (nem-kontingens) tartalom. Ha lehetséges anti-reprezentácionalista megközelítés, akkor az alaphelyzetének a nyelv kontingenciáját tekinti. Az értekezés ebben a vonatkozásban két módszertani lehetőséggel számol: egy bizonyos fajta deskriptív jogelmélettel és a deliberatív jogelmélettel. A deskriptív jogelmélet lehetőségének felmutatása a Hart-kritikán, míg a deliberatív jogelméleté Dworkin pozíciójának valamelyes tisztázásán keresztül valósul meg, némi kitekintéssel a politikai beszéd és a jogelmélet közötti összefüggés módszertani és tartalmi vonatkozásaira.