Választási
rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek
tükrében
A kulcsfogalom meghatározásának –
részint a rendszer-fogalom körülhatároló jellegéből, részint a téma további
strukturált tárgyalhatóságának igényéből sarjadólag – minden mást meg kell
előznie e tanulmányban.
Először
is azt szükséges tisztázni, hogy a milyen szélesen vonjuk meg vizsgálódásunk
határmezsgyéit. A polgári demokratikus rendszerekben ugyanis a hivatalos
állami-hatalmi szervek közül a jogosultak választása révén jönnek létre a
népképviseleti-törvényhozó szervek és a helyi önkormányzatok,
(fél)prezidenciális állammodellek esetén pedig az államfő is így lesz a tisztség
letéteményese. Egy adott ország választási rendszerén érthetjük az összes
említett tényezőt egyetemleg, vagy pedig – szűkebb értelemben – kizárólag a
parlament kialakításának folyamatára gondolhatunk. ( E dolgozatban kizárólag ez
utóbbit vesszük górcső alá.)
Fontosnak
tartom kiemelni, hogy a választási rendszerek összehasonlító elemzésének
kizárólag a demokratikus államberendezkedés keretei között lehet helye, hisz
magának a választás fogalmának szükségszerű előfeltétele a demokratikus
választójog és egyéb politikai szabadságjogok megléte. ( Az államszocialista
modell bábszavazásait a szó alkotmányjogi és politológiai értelmében sem
tekinthetjük választásnak. )
A
politológiai szakirodalom egyes új álláspontjai a választási rendszer fogalmát
pusztán a szavazatok mandátumokká
transzformálásával azonosítják. Eme jogtudományi szempontból tarthatatlan
értelmezés teljességgel figyelmen kívül hagy olyan lételemű – az előbbivel
egybeszerkeződő – tényezőket, mint a jelölés törvényes feltételei, a szavazatok leadásának formája, valamint
a választókerületek kialakításának
szabályai.[1]
Az alkotmányjogi megközelítés ezen paneleket mindenképpen a definíció
szükségszerű elemeinek tekinti. Ide tartozhatnak még olyan kérdések, mint a
választó és választható állampolgárok körének meghatározása ( aktív és passzív
választójog ), esetleg a kampánynak, szavazás rendjének és a szavazatok összeszámolásának
szabályozása, a választás tisztaságának garanciái s ezzel együtt a felmerülő
vitás kérdések rendezésének eszközei stb.
A
fentiek fényében a választási rendszer fogalmának egymondatos definíciója úgy
szólhat: A választási rendszer a választópolgároknak a népképviseleti szerv
létrehívására irányuló tevékenységét szabályozó ( alkotmányos és törvényi )
normák által érintett releváns elemek összefoglaló
elnevezése.
Dolgozatomban a jogösszehasonlítás
módszerével, különös tekintettel a fölmerülhető finomításokra fogom elemezni a
magyar választási rendszer sajátosságait. Mivel egyes kérdések ( pl.:
választójog ) ma már nemzetközi összevetésben úgyszólván egybevágóak, vita
tárgyát jelenleg nem képezhetik, továbbiak pedig, jóllehet önmagukban fontosak (
pl jelöltség, kampány ), a választások eredményére nem közvetlenül hatnak, terjedelmi okok
által is vezérelve eme dolgozatnak nem képezik tárgyát. A tanulmány
„vezérszalagja” a szavazatok mandátummá alakításának menete ( beleértve a
szavazati struktúrát, a körzetbeosztást, az elosztás algoritmusát stb. ), s az
így előálló eredmények közötti összefüggés vizsgálata. Külön fejezetet szentelek
a gazdag hazai hagyományokkal és széleskörű nemzetközi példával rendelkező, a
reformelképzelések között gyakorta feltűnő kétkamarás országgyűlési rendszernek.
Ezen célkitűzéseknek az alábbi szerkezeti beosztásban kívánok eleget tenni: a
választási rendszerek típusai, a magyar választási rendszer kialakulása, az
egyéni, illetve a listás rész külön-külön történő összehasonlító elemzése,
választási rendszerünk arányossága és aránytalanságának okai, a kétkamarás
országgyűlés lehetősége, s végül a dolgozat zárköveként a már fölmerült és még
elképzelhető reformlehetőségek.
A választási rendszerek főbb típusai
Mint a jogösszehasonlítás során
minden típusba soroláskor, ehelyütt is azzal ildomos kezdeni: a tipizálás
túlzottan általánosító, torzító lehet, nincs két egyforma megoldás, voltaképp
ahány ország, annyi választási rendszer létezik. Mindazonáltal két, történetileg
kifejlődött alaptípus egyértelműen elhatárolható: a többségi és az arányos konstrukció.( Persze a létező
modellek messze nem mindegyike sorolható be tisztán e kettő közül valamelyikbe.
) Dezső Márta lényegi ismérvnek az előbbiek esetében az egyének rivalizálására
épülést, utóbbiaknál a pártok versengését tartja.[2]
E
leginkább elfogadott tipizálás léteképp teljességgel megfeleltethető az egyéni-listás rendszerezésnek ( -
értelemszerűen többségi=egyéni és arányos=listás ). E 2-2 kategória a
gyakorlatban mintegy valóban egylényegű, csupán néhány kivétel akad. Kivételt
képez az egyéni jelöltek közötti voksoláson sarkalló szavazatátruházó arányos megoldás, mely
tehát arányos, de nem listás. Egy
korábban Franciaországban kipróbált modell pedig arra épült, hogy amennyiben a
kerületi listák közötti választáson
egy párt megkapja a szavazatok több mint felét, az összes megszerezhető
mandátumot elnyeri ( ez tehát többségi elv ), ha nincs abszolút győztes, a
mandátumok az arányosság elve szerint kerülnek kiosztásra. ( „Megerősített
PR-rendszer” )
Más
nézetek szerint az első csoportosítás ( többségi, arányos, s elkülöníthetünk még
félarányos rendszereket ) a szavazatok mandátumokká alakítása alapján történik,
emellett létezik a szavazás módjára épülő fölosztás, s így beszélhetünk egyéni
kerületi, pártlistás, valamint e kettőt valamilyen formában kombináló
megoldásokról.[3]
Ezt
a problémát egyszerűsíti le az az elmélet, mely szerint a többségi-arányos
felosztás a célként követendő vezérelv, míg az egyéni-listás csoportosítás az
ezt megvalósítandó eszköz alapján történik. E sorok írója is ezen levezetés
mellett tör kelevézt.
Az
egyik legkérdeményesebb pont a vegyes rendszerek kérdésköre. Ha abból indulunk
ki, hogy minden állam választási rendszere besorolható valamelyik csoportba,
akkor az a modell, amely nem kizárólag egyéni kerületi vagy pártlistás
szavazáson alapszik, vegyes rendszernek tekinthető, így akár a preferenciás
listás és a többmandátumos egyéni körzet is. Ezzel szemben Dezső Márta
következetesen azon álláspont mellett tesz hitet, mely szerint vegyes rendszer akkor jön létre, ha a többségi, illetve arányos alaptípust tiszta
formájában, egymás mellett alkalmazzák, tehát egyidejűleg mindkét módon
mandátumot lehet nyerni[4].
Létezik olyan fölfogás is, mely szerint nincsenek vegyes rendszerek, csak
többségiek vagy arányosak, amelyek csupán abban különböznek egymástól, hogy
jobban vagy kevésbé felelnek meg saját elveiknek. ( D. Nohlen ) A
„legszélsőségesebb” elmélet
egyenesen azt állítja, hogy a különböző választási rendszerek között nem
lényegi, hanem csupán fokozati különbség van, aszerint, hogy mennyire
közelítenek az arányossághoz.[5]
Történetileg az elsőként kialakult
rendszereknek az egyének vetélkedésére épülő többségi megoldásokat tekinthetjük.
Ennek magyarázata a modell egyszerűsége : aki az adott körzetben a legtöbb
szavazatot kapja, az lesz a képviselő. Látni fogjuk, hogy az arányosságot
lobogójukra tűző rendszerekben mennyire bonyolult és a közember számára
érthetetlen a mandátumelosztás módja, ehhez képest szinte nyilvánvalóságnak
titulálhatjuk az említett megoldást. Sokat emlegetett erénye, hogy képes
megteremteni a képviselt és képviselő közöttes közvetlen kapcsolatot, részint
azért, mert a választópolgár közvetlenül a jelölt személyére szavazhat, részint
pedig a képviselő „helyhez tartozása” miatt, a választókerületekben ugyanis
lehetőség nyílik a rendszeres érintkezésre, például fogadóórák formájában.
Persze az más kérdés, hogy eme nagyszerű elmélet hogyan működik a
gyakorlatban…
Szintén
e módszer javára írják egyesek, hogy képes szilárd parlamenti többséget képezni,
s ekként a kormányozhatóság letételese. Ha azonban egy kicsit elgondolkodunk a
megoldás rögtön észrevehetően magában rejti a legnagyobb problémát, jelesül :
akár előfordulhat, hogy egy országos szinten jóval népszerűtlenebb párt a
szavazatoknak a választókörzetek közötti sajátos elosztása miatt megszerzi a
mandátumok többségét.
Például, képzeljük el, egy relatív
többségi rendszerben A párt 100 körzetből 51-ben nyer, úgy hogy az összes
kerületben a szavazatok 30 %-át szerzi meg. ( Tehát összesítésben nagyjából 30 %-ot.
) B párt 49 körzetben a leadott voksok 60 %-át nyeri el, a többi kerületben
20%-át. ( Ez országos szinten kb. 40 %-ot jelent! ) Tehát az adott államban
egyértelműen támogatottabb párt nem jut kormányzati pozícióba a választási
rendszer miatt! ( Angliában
többször valójában is a kevesebb szavazatot kapott párt szerzett többséget a
parlamentben, például 1929-ben, 1951-benés 1974-ben! )
A
listás módszer meghonosodása
Az
abszolút többségi rendszereknél is csupán a győztes nyer mandátumot, a többiekre
leadott szavazatok mintegy figyelmen kívül maradnak, a mandátumok elosztása
tekintetében nem jönnek számításba. Így a reformtörekvések sugárpontjába a XIX.
században egyre inkább az arányosság ( proporcionalitás – innen a PR-rendszer rövidítés ) kérdése
került. Nemzetközi konferenciák sora foglalkozott azzal, hogy melyik javaslatot
fogadják el a fölmerültek közül.[6]
A versengő listákra történő szavazás első „vasfürdője” az 1889-es belga
választás volt, ahol a d’Hont-módszer alapján jártak el. Az ezt követő két
évtizedben Nyugat-Európából számos országban hódított teret az arányos rendszer.
Ma a világ választási rendszereinek zöme valamilyen mértékben az arányosságot
irányozza elő.
Az
említett kivételtől eltekintve ( ld. A szavazatátruházó módszer ) az arányos
szisztémák a listás szavazás talpkövére építkeznek. Ennek mellékzöngéjeként
általában a következőket szokták emlegetni.
1.
A
választás személytelen, a szavazó nem közvetlenül egy adott képviselőre, hanem
egy pártra szavaz, így a képviselővé válás tekintetében a párton belüli
„másodlagos rekrutáció” a döntő, nem pedig a polgárok közötti
népszerűség.
2.
A
választási eredmények általában koalíciókényszert vonnak maguk után, a
kormányalakításra a szavazónak nincs ráhatása, hisz amaz a pártok közötti paktum
folyománya.
3.
A
listás-arányos rendszer nagyfokú töredezettséget okoz a parlamentben, amelynek
révén a kormányozhatatlanság kimérája sejlik föl.
Mindhárom
állítás könnyedén ellentételezhető. Az első a preferenciális szavazatok révén,
mely lehetőséget a listás részről szóló fejezetben fejtek ki. A koalíciókényszer
azt jelenti, hogy az együttműködni képes (!) politikai erők kompromisszumot
kötnek, vagyis egyikük sem sajátíthatja ki a kormányprogram megalkotását, tehát
végső soron több választó akarata (is) érvényesül. A harmadik felvetésre a
reformokat vizsgáló részben térek vissza, itt csupán annyit erről, hogy például
a konstruktív bizalmatlanság intézménye foganatos ellenszer a kérdéses
problémára.
Hány
szintű a körzetbeosztás?
A listás módszer vonatkozásában elsőként
azt érdemes vizsgálni, hány szintű a körzetbeosztás. Léteznek rendszerek ( így
például a holland és az izraeli ), ahol egyetlen választókerületnek tekintik az
egész ország területét. Ez az arányosság igen magas fokát segíti elő, ugyanakkor
ellene szól, hogy a pártok centralizációs törekvéseinek enged kizárólagos teret,
mivel csupán az országos listán történik a mandátumszerzés. Erre dolgozott ki
ellenszert a holland választási rendszer, amelyben a képviselői helyeket (
szám
szerint ) országos szinten osztják el, azonban a pártok 19 területi
listájának jelölése alapján. ( „A képviselő az országé és nem a helységé”
elmélet szerint azonban a központosulást nem is érheti bírálat. ) Ahol
körzeteket alakítanak ki, ott általában több szinten történik a
mandátumelosztás. A kétszintű rendszerek megteremtik az egyénihez hasonló
szoros, választó-választott kölcsönviszonyt és előmozdítják a modell
célkitűzéseinek homlokterében lévő arányosítást. E módszernek két válfaját
különböztetjük meg : a maradék-átvivő és a korrekciós megoldást. Előbbi
sarkköve, hogy az alsóbb szinten nem osztják ki a mandátumokat a legnagyobb
szavazatmaradékkal rendelkező pártok között, hanem átviszik a magasabb szintre,
és ott részeltetik a bennük valamilyen módszer alapján a pártokat. A korrekciós
modellek esetében a felső elosztás csupán az alsóbb körzetek torzításait
hivatott tompítani-ellensúlyozni az arányosítás jegyében.
Az
Ausztriában 1992-ben bevezetett
szisztéma sajátos háromszintes mandátumelosztást teremt meg, mégpedig
regionális, tartományi és országos szinteken. A Landok szintjén csak az a párt
juthat képviselői helyhez, melynek eggyel alább is legkevesebb egy tagja
bekerült a parlamentbe vagy elérte országos viszonylatban a szavazatok 4%-át. A
harmadik lépcsőfokon csak a már második elosztásban is részt vett listák
szerezhetnek mandátumot. Az országos kiosztásnál levonják a már megszerzett
mandátumokat a pártok részesedéséből.
A
görög választási rendszer
több változata is igen egyedi megoldásnak minősítendő. Olyan ( három, illetve
négyszintes ) maradékátvivő rendszert képez, ahol a szavazatmennyiségek nem,
csupán a mandátumok csúsznak feljebb egy-egy fokozattal, vagyis a mandátumok
elosztása minden menetben a pártok össz-szavazata ( és nem maradék szavazata )
alapján történik.[7]
A
korlátozott szavazás
A
japánban alkalmazott korlátozott szavazás ( LV ) sajátlagos, félarányosnak is
vélelmezhető modellt jelent. E módszer lényege, hogy a szavazás több egyéni jelöltre történik, hasonlóan
az ún. kislistás rendszerekhez, egy választópolgárnak viszont egy kerületben
valamennyivel kevesebb szavazata van, mint ahány mandátumot a körzetben
kiosztanak. ( Pl.
Japánban egy körzetben 2 szavazat és 4-10 mandátum ) Hogy ez miért arányosabb,
mint a többségiként besorolt kislistás szisztéma? Egy egyszerű levezetéssel
belátható. Az utóbbi rendszerben ha egy párt vagy csoport egyértelmű
túlnyomósággal bír a népszerűség vonatkozásában az adott körzetben, akkor
általában minden támogatója minden szavazatlehetőségét ezen erőknek adja (, a
mai pártelvű viszonyok között ez valószínű ). Így ezek a jelöltek ( mondjuk 25 %-nyi támogatottsággal )
mind megelőzik a többieket
( mondjuk a 20%-os népszerűségűeket ). Ezzel szemben az LV-rendszerben
több mandátum kerül kiosztásra, mint ahány szavazatuk a legnépszerűbbeknek van,
ezáltal a másik csoport jelöltjei, ha kevesebb szavazattal is, de képviseltetve
lesznek. ( Esetleg a kétszavazatos modellben az első kettő A-párti lesz, a
második kettő B-párti. Általában
ilyen rendszerben a pártok annyi jelöltet indítanak, ahány szavazati lehetőség
van, máskülönben egymástól vennék el a voksokat. ) Az SNTV ( szintén Japán ) az
LV egyik esete, ahol egy választónak csupán egy szavazati joga
van.
A
szavazatátruházó rendszer
Az egyének közötti választás és az
arányosság erényeit kögíti szerves egységgé a szavazatátruházó módszer, amely
Írországban és Máltán használatos. A többmandátumos választókerületekben a
választópolgárnak rangsorba állítva annyi jelöltre kell szavaznia, ahányan a
körzetben mandátumot nyerhetnek.
1. A
szavazás megtörténte után határozzák meg az elosztás alapjául szolgáló
Droop-kvótát. Ez úgy jön ki, hogy a választókerületben leadott összes érvényes
szavazatot elosztják a megszerezhető mandátumok eggyel növelt számával, majd az
így kapott hányadoshoz hozzáadnak egyet. Az a jelölt, akire a leadott elsődleges
szavazatok összege eléri a Droop-formulát, megválasztottnak
tekinthető.
2.
Ha
nem lehet ezen eljárás alapján az összes mandátumot kiosztani ( ez a szavazatok
megosztottsága miatt valószínű ), újabb számítás következik. A már megválasztott
képviselők szavazólapjait újra elosztják az azokon szereplő másodlagos
preferenciák alapján, de csak egy arányszámmal megszorozva növelik meg a
másodikként rangsorolt jelöltek szavazatszámát. Az
arányszám=
a megválasztott képviselő
szavazatainak száma -
Droop-kvóta
a megválasztott képviselő
szavazatainak száma
Akiknek
e számmal megnövelt szavazatai elérik a kvótát, mandátumot
szereznek.
3.
Ha
így sem tölthetnek be minden képviselői helyet a körzetben, törlik a legkevesebb
elsődleges voksot kapott jelölt szavazatait, s annak szavazólapjait a másodlagos
preferenciák alapján elosztják a még be nem jutottak között. Akik így elérik a
Droop-kvótát, bejutnak a parlamentbe.
4.
Ha
még ezen művelet után sem talált gazdára az összes mandátum, a 2. és 3. pont
szerint megválasztottak szavazólapjait a másodlagos és harmadlagos preferenciák
alapján osztják újra az előbbi módszer szerint. Akiknek ezzel az eljárással jön
ki a Droop-kvóta, mandátumhoz jutnak.
5.
Ha
esetleg még így is maradna kiosztatlan mandátum, az egész metótus folytatódik,
amíg kell.
Az
arányosság szavatosa, hogy a sokadlagos preferenciák is figyelembe veendők. Bár
egyéni választásról van szó, az egyének pártok jelöltjei, és a jelöltek
általában tájékoztatják is a választókat, önmaguk után kinek a támogatását
tartják kívánatosnak. ( A pártoknak célszerű mérlegelni népszerűségüket, és egy
körzetben annyi jelöltet indítani, hogy ne rontsák túlzottan egymás esélyeit. )
Írországban egyébként a körzeti magnitúdó 3.7, tehát az alacsonyabb
preferenciákat ritkábban kell felhasználni. Az ilyen rendszerekben az alacsony
magnitúdó azért is ajánlatos, mert ez kevesebb terhet ró a
szavazókra.
A
német perszonalizált PR-rendszer
Sokan
a magyar választási rendszert a némethez tartják leginkább hasonlatosnak, már
csak az alkotmányozásra gyakorolt német hatás miatt is. Ezért különösen érdemes
részletesen górcső alá venni szabályait. A német rendszer azonban szigorú
értelmezésben nem is vegyes, hanem ún. perszonalizált PR-rendszer. Arányos
rendszer az eredmények ismeretében is, hiszen az aránytalanság 1% körüli.
Arányos ( listás ) mivoltát az a tény is alátámasztja, hogy a mandátumok
elosztása kizárólag a listás szavazatok alapján történik; a következő
módon:
1. A
jogosultak két szavazattal élhetnek: az egyéni képviselőre és tartományi listára
voksolhatnak. A 328 egyéni körzetben relatív többséget elért jelöltek már
mindenképp parlamenti hely letéteményeseivé emelkednek.
2. Összesen
656 tagú a parlament, következendőleg ennyi mandátumot kell kiosztani. Ez a
művelet – legalábbis a számarányok tekintetében – kirekesztőleg a pártlistás
szavazatokat veszi alapul. Azon pártok, melyek nem szerzik meg országos
összevetésben a voksok legalább 5%-át, vagy nem juttatnak be legalább 3 egyéni
képviselőt, kiesnek, szavazataikat figyelmen kívül
hagyják.
3. A
pártok között a 656 képviselőséget – a Hare-Niemeyer módszer vezérszalagján –
először országos szinten osztják szét, majd az ekképp kiszámított
mandátummennyiségekben – szintén a fönnérintett algoritmusra támaszkodva – a
pártok területi listáit részeltetik.
4. Az
adott tartományban a pártoknak járó mandátum-összmennyiségből levonják az
ugyanazon erők által megszerzett egyéni helyeket. A megmaradó mandátumok a
területi lista alapján kerülnek kiosztásra.
5. Ha
egy párt által elnyert mandátumok száma meghaladja a pártnak a 3. pont szerint
járó mennyiséget ( hisz az egyéni győztesek már mindenképp képviselők! ), a párt
a többletmandátumot ( Überhangmandate ) megtarthatja, ezért a többiek semminemű
kompenzációban nem részesülnek, s ezzel
növekszik a parlament alaplétszáma. ( Erre eddig ritkán került sor.
)
Fábián
György kimutatása szerint ma formáját tekintve 23 abszolút, 58 relatív többségi,
60 arányos és 29 vegyes rendszer működik a világon.
A választási rendszerek típusainak
sorjáztatása után nézzük meg a magyar modell
fejlődéstörténetét!
Választási
rendszerünk kialakulása és fő jellegzetességei
A magyar választási rendszer
fejlődésének átfogó elemzése külön tanulmányt is megérne, s rajta főképp e
dolgozatban nem vizsgált kérdések hangja vonulna át, ezért csupán
leglényegesebb, témánk tekintetében is elhanyagolhatatlan vázlatpontjait
sorjáztatom.
A választási rendszer fogalma mai
értelmének szükségszerű tartozványa a népképviseleti választójog, a
parlamentarizmus és a képviselet polgári felfogása, melynek sarkalatköve a
szabad mandátum intézménye. Ekként a választási rendszer hazai elemzése 1848-tól történhetik, hisz az ez évi V.
törvénycikk teremtette meg a fönti
alapvetést. Korábban, a rendi monarchia keretei között a megyei követek vettek részt az országgyűlés
munkájában, akik mandátuma a követutasítás ( instructió ) révén kötöttségektől
volt terhes. Az említettem jogszabály a Magyarországon született vagy
honosított, huszadik életévét betöltött, atyai, gyámi vagy gazdai hatalom alatt
nem álló, valamely bevett valláshoz tartozó férfiaknak adott választójogot, akik
ellen nem indult eljárás.[8]Vagyoni
cenzusként egynegyed telek birtoklását vagy 300 forint értékű városi ház
tulajdonjogát, illetve évi 100 forintos jövedelmet szabtak, de az értelmiség
egyes tagjai és a legalább egy segédet foglalkoztató iparosok mentesültek ezen megkötések alól. Az
1874. évi XXXIII. tc. ráadásul szigorította a jogosultságot a városi polgárok
ingatlantulajdonával és az adóhátralékkal kapcsolatban. Természetesen a választás egyéni körzetekben történt. A
szavazók körének kiterjesztésére irányuló kísérletek az 1918. évi I.
néptörvényben értek célt, mely
megteremtették az általános választójogot és a listás rendszert, azonban a
Tanácsköztársaság zavaros időszakában ezek alapján választásra nem került sor.[9]
Az 5985/1919. ME rendelet révén a lakosság mintegy 40
%-a lett jogosult a voksolásra. A feltételek: 24 év betöltése, legalább hat éves
állampolgárság és fél esztendős helyben lakás, nőknél írni-olvasni tudás. A
Horthy-korban később tovább szigorították az előírásokat.[10]
1922-ben bevezették az Európa-szerte egyre inkább elterjedő lajstromos rendszert, és
visszaállították az előző esetben eltörölt nyílt szavazást. Az 1925:26 tc. először szabályozta
átfogóan a választási rendszer fő kérdéseit.( Itt említendő meg, hogy
1925-ben újra működni kezdett a Felsőház. ) Sajátos módon a törvényhatósági jogú
városokban arányos, a többi területen abszolút többségi modell érvényesült.[11]
1938-ben érvényesült először a plurális választójog, a hagyományosan
konzervatívabbnak ítélt vidéki lakosságot ugyanis kétszeres szavazati jogosultságban
részeltették (, az egyéni mellett ők is szavazhattak listára. ) Az egyéni
kerületekben a győzelem feltétele 40%-nyi voks elérésére lett, igen különös relatív többségi rendszert
teremtvén meg.
Az
1945: VIII. tc.
a világháború után még a demokrácia
erénytükre volt, ugyanis megteremtette az általános, egyenlő, közvetlen és titkos
választójogot és a községenkénti szavazást. A voksolás – az arányosság
jegyében – lajstromokra történt. Az
országot 16 kerületre osztották, egy
mandátum megszerzéséhez a kvóciens ( sajátnemű módon előre meghatározottan )
12000 szavazat volt. Fönntartottak 50 helyet az országos listák számára, a
mandátumok elosztása az országosan összesített szavazatok alapján történt. A
korhatár 20 évben történt meghatározása eredőjeként a lakosság 60 %-a lett
választójogosultság birományosa. Az 1947:XXII. tc. ( a kizárások és a jelölések
diszkriminatív szabályozásán túlmenően ) meghonosította a prémiumos rendszert. A szavazatok 60
%-ának megszerzése a mandátumok 80 %-ának, a 75 % elnyerése pedig az összes (!)
parlamenti helynek megszerzését vonta maga után[12].
A hányados 14000-re, az országos lista kerete 60 főre emelkedett. Ekkor először
a kerületi töredékszavazatokat is
összeadták az elosztás során.
A kommunisták teljes hatalomátvételével a
választás fogalmának megcsúfolásaként csupán egyetlen listára (!), az MDP uralta
Magyar Függetlenségi Népfontra lehetett voksolni. Az államszocializmus
berendezkedéséhez híven sem a politikai erők, sem az egyének közötti választásra
nem nyílt mód. Az egyéni kerületi rendszer 1966-os bevezetése legföljebb
formális reformnak tekinthető.[13]
Már
a „lassú átmenet” folyamán, 1987-ben születtek a választási rendszer reformját
előirányzó tervezetek, az MSZMP 1988-as pártértekezletének egyes felszólalói is
ennek húrjait pengették. Az igazi áttörést azonban természetszerűleg az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása
jelentette, melynek egyik sarkköve – a politikai rendszer átalakításának
kezdeteként – persze épp a fenti kérdés volt. A BM által kidolgozott tervezet
vitaalapként való elfogadása mellett, a Nemzeti Kerekasztal ( tehát az
állampárt, a reformerek és a „harmadik oldal” ) az I/3. számú bizottság
feladatává tette a reformjavaslat végleges kijegecesítését.[14]
Az MSZMP a tisztán egyéni rendszer ( 300 fős, egy 50 helyes kompenzációs
országos listával kiegészítve ) mellett kardoskodott, hisz ennek révén a ( várt
) relatív többségű győzelem a mandátumok tekintetében abszolúttá növelhető. Az
EKA sem volt először teljesen egységes. Az SZDSZ egy tisztán egyéni modell
hívének mutatkozott. A történelmi pártok közül például az FKgP és a KDNP a
tisztán listás megoldás mellett tett hitet.[15]
A feladat az volt, hogy a kormányozhatóság talpkövének felépítésével egyetemleg
a visszarendeződés ellensúlyait, a demokráciát sáfároló intézményrendszert is
megteremtsék. Végül mintegy összesítve elképzeléseiket, az egyéni-listás helyek
egyenértékűségét támogatták. A „harmadik oldal” a kétharmad egyéni, egyharmad
listás arányt vélte üdvösnek. A kerekasztal szeptember 18-i plenáris ülése adta
áldását a mai rendszerre, jóllehet ekkor még 152-152 egyéni és megyei listás,
valamint 70 fős országos kompenzációs helyet irányzott elő. Ennek hátterében az
áll, hogy a kialakulatlan népszerűségi hagyományok okából a pártok nem tudták
fölmérni esélyeiket, ezért előre biztosítékokat kerestek vereségük esetére,
hasonlóan a kormányzati rendszer intézményeihez.[16]
A többségi elemek a kormányozhatóság előmozdítását szolgálták. A tervezetek
különböző mértékű (1-8%) bejutási küszöböket javasoltak, megakadályozandó a
parlament „weimarizálódását”. Ekkor ez a
sok, kialakulóban lévő, alig-alig ismert párt miatt reális aggodalom volt.
Az egyéni képviseletnek az új rendszerben a bizalmatlanság légköre, és az
ismert, népszerű személyeket körüllengő közbizalom fontossága adott
jelentőséget. Ezek jegyében 22 módosító indítvány
született.
Az
országgyűlési törvényjavaslatok monnal a kerekasztal szövegezését képezték le.
Az „utolsó rendi országgyűlés”[17],
hasonlatosan az 1848-as névadóhoz, végül némi vonakodás és
viszonkodás-vitatkozás után, a matematikai
arányok csekély módosításával, 286 igen, 20 nem szavazattal, 24
tartózkodás fogadta el, s október 30-án kihirdették az 1989. évi XXXIV.
törvényt.
A
létre hívott felépítés minden megközelítés szerint a vegyes rendszerek iskolapéldája:
egyéni és listás úton egyidejűleg lehet mandátumot nyerni. Az országgyűlés
létszáma 386 fő. A listás mandátumszerzésen belül is két
szint különíthető el: területi ( 152
hely ) és országos ( 58 hely ). A képviselőségért való harc tehát három
fronton folytatódhatik, a választópolgárok azonban csak egyéni képviselőre és
területi ( azaz megyei vagy fővárosi ) listára szavazhatnak. Az országos
helyek betöltése – nemzetközi összehasonlításban igen sajátos megoldást képezve
– a területi és az egyéni töredékszavazatok alapján történik. Az országos lista
tehát kapcsolatot teremt a két „ág” között, ezzel kompenzációs vegyes rendszert alkotva,
ellentétben az ún. „árok-rendszerrel”[18],
melynél a többségi elv alapján szerzett mandátumokat nem veszik figyelembe a
listás elosztásnál.
E vázlatos áttekintés után nézzük át részletesebben a mandátumszerzés útjait!
Az egyéni rész egyetemes összevetésben
A magyar választási rendszerben,
mint látni fogjuk, igen jelentős szereppel bír a többségi képviseleti rész.
Nézzük meg ennek egyes elemeit, a jogösszehasonlítás
tükrében!
· A
hatályos jogszabályok az ország területét 176 egyéni körzetre osztják.
Hozzávetőlegesen 60 000 lakosonként kell egy választókerületet létesíteni. Eme
vezérelv mellett járulékos szempontként figyelembe veendők az alábbiak: a
választókerületeknek teljes egészükben a megyék, a főváros, illetve a helyi
önkormányzatok határain belül kell elhelyezkedniök, nem vághatják át az említett
közigazgatási egységek határait. Ez a megszorítás nem vonatkozik a fővárosi
kerületekre; például Budapest XIII. kerületének egy része a hetedik, másik a
tizenkilencedik, harmadik pedig a huszadik választókerület „alkatelemét” képezi.
Tekintetbe kell venni még a körzethatárok meghúzásánál a nemzetiségi, vallási,
történelmi sajátosságokat, egyéb tradíciókat – ez természetszerűleg mindig viták
kútforrása, hisz valamely értéknek az említettek közül mindig csorbát kell
szenvednie.
( Finnországban érdekes módon kifejezetten a választások céljából osztják
föl az állam területét, de megkötés, hogy a kisebb területi egységeket ne
darabolják szét. ) A választópolgárok egyenletes eloszlása
tekintetében a gyakorlat igen jelentős problémákat tükröz: a legkisebb
választókerület a fővárosi 31. számú körzet ( 31 746 ), a legnagyobb szintén
Budapesten található, a 18. ( 58 774 ). Eme számottevő különbség egy tisztán
egyéni modellben már nem állná meg a helyét az igazságosság ítélőszéke
előtt.
Itt
szeretnék utalni arra a kérdésre is, hogy egy párt támogathat több jelöltet is
egy körzetben[19],
több körzetben viszont nem indíthatja ugyanazon személyt[20].
· A
képviselők megválasztása abszolút
többségi rendszerrel történik. Az abszolút többségi rendszereket a relatív
többségi modell visszásságainak orvoslására alkották meg. ( Ehelyütt csupán
emlékeztetek a választási rendszerek típusairól írt fejezetre, az elveszett
szavazatok és a „Condorcet-győztesség” problémájára. ) Borda elmélete szerint az objektivitás
és igazságosság letéteményese az lenne, ha a választópolgárok a körzet
valamennyi jelöltjét rangsorolnák, s az így kialakuló sorrend ( a rangsorszámok
összesítése alapján ) határozná meg, ki lesz a képviselő. A sok jelölt miatt e
parlamenti választásokon soha ki nem próbált megoldás kicsit nehézkesnek tűnhet,
azonban igen erősen figyelembe veszi a sokadlagos preferenciákat, s előmozdítja
az „igazságos”, kompromisszumon sarkalló képviseletet. Hasonló elvi alapon áll
az Ausztráliában honos alternatív
szavazási rend, melynél szintén rangsorolni kell a jelölteket. Ha az
elsődleges preferenciák alapján nincs abszolút győztes, az így utolsó jelölt
szavazólapjain lévő másodlagos preferenciákat hozzáadják a többiek
szavazatszámához, aztán, ha kell, a harmadlagosakat is, s így tovább, amíg
valaki el nem ér a voksok 50%-a fölötti eredményt. ( Kicsit emlékeztet e módszer
a szavazatátruházó rendszerekre, a legfőbb különbség talán, hogy itt nem lehet
szó arányosságról, hisz csupán egyvalaki juthat mandátumhoz.
)
·
A
már említett abszolút többségi rendszereknek is két válfaja ismeretes. Az
egyiknél a második fordulóban az első kör első két helyezettje indulhat el, s
50%+1 voks szükséges a mandátumszerzéshez. Ez az ún. abszolút-abszolút többségi modell,
melyet inkább csak közvetlen elnökválasztásokon alkalmaznak. Az abszolút-egyszerű többségi formulánál a
második fordulóban csupán egyszerű többség kell a győzelemhez, s értelemszerűen
több jelölt indulhat, azonban rendszerint a pártalkuk okozta visszalépések
folyományaképp már csak az első kettő indul el ténylegesen. A magyar megoldás ez utóbbi rendszert
követi.
A
tapasztalat azt mutatja, hogy az első fordulóban legalább 40%-ot elérő jelöltek
a második körben is megőrzik előnyüket a sok távolmaradó szavazó miatt, a
30%-kal vagy kevesebbel vezetők végső diadalában az döntő tényező, hogy miként
alakulnak a másodlagos preferenciák.
( Körösényi )
A
relatív többségi rendszer mellékzöngéiről már volt szó, esetleges létjoga a
hazai alkalmazás tekintetében azért merülhet föl, mert már a választások előtt
összefogásra, nevezetesen közös jelöltek állítására sarkallja a pártokat, így
átláthatóbbá teszi a szövetségi viszonyokat. Ez – az egyidejű listás szavazás
okából – méltányosabb a választókra nézve, hisz mérlegelhetik, kedvenc pártjuk
mellett kinek a sikere mellett „serkenkedjenek”.
A
jelenlegi rendszerben is van lehetőség közös jelöltek állítására.[21]
·
A
forduló érvényes, ha azon a
szavazásra jogosultak több mint fele részt vett, eredményesnek akkor tekinthető, ha a
győztes jelölt abszolút többséggel nyer. Ez utóbbira a többpártrendszer keretei
között nem akad gyakran példa,[22]
hisz nálunk a körzetenként hozzávetőlegesen 8-10 jelölt alaposan megosztja az
erőviszonyokat; a kevésbé népszerűek legalábbis szavazatokat „vesznek el” az
esélyesektől. Ha az első fordulóban nincs győztes, második körre kerül sor.
Ekkor már csupán a jogosultak 25 %-
-ának részvétele az érvényesség alapvető feltétele. Ebben a menetben az
első fordulóban az élen végzett első három jelölt szerepelhet, és még az, aki a
szavazatok 15 %-át megszerezte. A tapasztalat azt mutatja ( mind a magyar, mind
az európai ), ilyenkor gyakori, hogy a szövetséges csoportok visszaléptetik
egymás javára esélytelenebbnek vélt jelöltjeiket, így nem ritka ( sőt ), hogy a
második fordulóban csak ketten vesznek részt, általában az előző kör első két
helyezettje. A választópolgárok ily módon kifejezésre juttathatják másodlagos
preferenciáikat, vagyis azt, hogy esetlegesen először támogatott jelöltjeik
kiesése után kit látnának legszívesebben a parlamentben. ( Ez az alternatív
többségi rendszerekben már az első fordulóban megtörténik. ) Ehelyütt fontos
megjegyezni, hogy a később elemzendő küszöb nem érinti a megszerzett
mandátumot, a győztes – pártjának bejutásától függetlenül – mindenképpen bejut a
parlamentbe.
·
·
Arra
az evidenciának tűnő tényre még nem utaltam, hogy körzetenként 1 mandátum szerezhető. ( Szaknyelven: egy
a körzeti magnitudó. ) A többségi rendszereknek ez semmiképp sem szükségszerű
velejárójuk, például a klasszikus angol többségi rendszerben a kétmandátumos
körzetek voltak jellemzőek, ekkor a jogosultak két egyéni jelöltre szavazhattak.
E századév közepén is előfordult egyes országokban ( pl.: Anglia, India,
Kanada, USA ) néhány (!) többmandátumos
körzet, miközben a választókerületek nagy részének lakossága csupán egy
képviselőt küldhetett a parlamentbe. Ez a megoldás – bár egyes fölfogások
máshogy tartják – nem arányos, hanem többségi struktúrának tekinthető. ( Dezső
Márta szerint a magyar önkormányzati választásokon alkalmazott, és néhány
francia reformjavaslat által tervezett kislistás rendszer szintúgy. ) A körzeti
magnitúdó nálunk tehát egy, így a
körzetnagyság szempontjából elemzendő kérdés ( ellentétben a listás résszel,
mint ott látni fogjuk ) a kerületek lakossága. Egyéni körzetekre épülő
rendszereknél az „igazságosabb”, kifejezőbb képviselet előmozdításának záloga
az, ha minél kevesebb lakosa van egy körzetnek. ( Ez levezethető a képviselet
kevésbé közvetettségéből, illetve abból is, hogy a nem annyira népes körzetekben
kevesebb szavazat vész el. ) Magyarországon tehát hozzávetőlegesen 60 000 lakosa
van egy választókerületnek. Hogy ez sok vagy kevés? Németországban 328 körzet
van, tehát alig kétszer több, mint nálunk, szemben a lakosság nyolcszoros
többségével ( mintegy 240000 állampolgár /kerület ), Angliát 635 egységre
osztották ( potom 90000 lakó
körzetenként, pedig itt nincs is listás szavazás ), Indiában közel 1000000
személy választhat egy képviselőt, egy klasszikus demokráciamodellben, az
Amerikai Egyesült Államokban 435 körzet esik a ( elmúlt évtizedek átlagai
alapján ) hozzávetőleg 270 millió állampolgárra.
·
Az
egyéni rendszer tagadhatatlan erénye napjaink pártelvű világban, hogy teret nyit
a pártoktól független képviselőknek, esélyt
teremt, hogy a társadalom mintegy más törésvonalak mentén is képviseltetve
legyen – legalábbis elméletileg. A tapasztalatok alapján megállapítható, hogy a
választók az egyéni szavazásnál is voltaképp a pártokat keresik17. Ennek tolmácsjegye, hogy a pártok
egyéni és listás szavazatszáma között nincs lényegi különbség.[23]Az
első demokratikus választás során 6
egyéni jelölt szerzett mandátumot, 1994-ben egy sem (!), legutóbb is csupán egyetlen: Kupa Mihály. Az
1990-es „siker” is magyarázatot érdemel, függetlenként indult ugyanis több
ismert politikus is, akik hovatartozásáról a választók meg lehettek győződve.[24]
„A kerekasztalnál megálmodott dualista szavazati jog tehát nem jött be. A
választópolgárok döntő többsége mindkét szavazatával a bizalmat ébresztő
pártokat kereste, másodlagos szempont volt a jelölt személye.”[25]
Ez a tendencia nem csupán a függetleneket, hanem a kis pártok képviselőit is
sújtotta. A többségi rendszerű országok nagy hányadára egyébként a kétpólusú
pártstruktúra jellemző, ahol általában a „két nagy” jelöltje közül kerül ki a
győztes.
·
Az
egyéni képviselet melletti érvelésnek mindig talán legállékonyabb talpköve a
választottnak a körzethez való kötődése és a szavazókkal történő közvetlen
kapcsolatteremtés lehetősége. A visszahívhatóság intézményét a magyar jog nem
ismeri, így a választópolgárok „ráhatási lehetősége” meglehetősen gyenge. Az
esetleges képviselői fogadóórák csupán „aranyfüstöt” jelentenek: a parlamentbe
beszavazott politikusok az országgyűlésben fegyelmezett pártkatonaként
tevékenykednek. A jelöltek körzetükhöz
való kötődése is megkérdőjelezhető, különösképp, ha összevetjük ugyanazok
szereplését a megyei listákon[26].
Megállapíthatjuk, hogy jó néhány esetben teljesen eltérő körzetben indulnak a
két szavazási ágon. Az egyértelmű pártkötődésű szavazók választási lehetősége nagyon behatárolt,
főképp a második fordulóban; véleményem
szerint csekélyebb, mint a preferenciás listák
esetében.
Az egyéni kerület rendszer tehát, mint láttuk, nem mindenben teljesítette az elvárásokat, s ebből, valamint jelentős torzító hatásából ( ld.: az erről szóló fejezetet ) sarjadólag átgondolásra szorul.
A listás rész elemzése
nemzetközi összehasonlításban
A magyar parlamenti helyek
többségének betöltése a listás rész révén történik, amely két pilléren
sarkallik: a területi és az országos lista nyújt lehetőséget a
mandátumszerzésre. A választópolgároknak viszont csupán a területi listára kell
szavazniok ( az egyéni mellett persze ), az országos helyek elosztásának alapja
a töredékszavazatok száma. „Alapállásban” előbbi úton 152, utóbbi
„mellékösvényen” 58 jelölt juthat be az országgyűlésbe. A képviselőjelöltek
egyetemleg szerepelhetnek egyéni körzetben, területi és országos listán, s az
egyéni mandátum elsőbbséget élvez ama tekintetben, hogy a már így parlamentbe
jutottak nevét törlik a listákról, s a sorban mögöttük álló veendő figyelembe.
Ugyanez vonatkozik a területi és országos lista viszonyára
is.
A listás rendszereket ( illetve a
vegyes felépítésűeket, már csak azért is, hisz klasszikus vegyes rendszer
meglehetősen kevés létezik ) az alábbi szempontsor figyelembe vételével
ajánlatos elemezni: a rendszer szintjei és jellege, a küszöb, a
választókerületek kijelölése és nagysága, a szavazati struktúra ( egy vagy
többszavazatos stb. ), a szavazatok mandátumokká alakítása – általában, illetve
ezzel összehasonlítva hazánkban.
·
Választási
rendszerünk listás része igen sajátos helyet foglal el a nemzetközi
jogösszehasonlítás palettáján. A
kétszintű rendszerek közül a lehetséges maradék-átvivő, illetve korrekciós
modell közül a mandátumkiosztás vonatkozásában okvetlenül az első halmazba
sorolandó, azonban az egyéni választókerületekben felhalmozódott
töredékszavazatok figyelembe vétele az országos szinten egyértelműen a
kompenzáció csillámköve, s egyben egy igencsak különös és ritka modell
megteremtője.
Összesen
– és mindenképpen – 210 mandátumot osztanak ki a listák révén. Ebből főszabály
szerint 152-t e területi listákról, 58-at az országosról. Az elosztás
módszerének sajátosságai miatt ( ld.: az utolsó pontban! ) azonban előfordulhat,
hogy nem sikerül az összes helyet betölteni a megyékből és a fővárosból.
Ilyenkor a ki nem osztott mandátumok mintegy „fölcsúsznak” az országos listára.
1990-ben 32, az 1994-es választások alkalmával 27, 1998-ban pedig 24 többlet
keletkezett ily módon a felsőbb szinten.
Az
országos mandátumokat a nem hasznosult ( tehát mandátumot nem eredményezett )
egyéni és területi listás szavazatok arányában osztják föl a pártok között.
Ebből következően az egyéni kerületekben és a listákon jól szerepelt pártok az
országos listáról kevés helyet szereznek. A győztes MDF 10, az MSZP 7, a Fidesz
szintén 10 képviselőjelöltjét juttatta be e módon. A kompenzációs szerepről
azonban „meg kell jegyezni, ha a lista valóban arányosító funkcióval bírna, a
„túlgyőztes” pártok már nem juthattak volna újabb mandátumokhoz.[27]
·
A
listás elosztásból ( mind területi, mind központi szinten ) kizárólag az a párt
részesedhet, amely eléri országos összesítésben a ( megyei ) pártlistákra
leadott szavazatok 5%-át[28].
Az e küszöb alatti pártokat a
mandátumosztáskor figyelmen kívül kell hagyni. ( Tehát a közhiedelemmel
ellentétben nem a győztes párt kapja közvetlenül ezek szavazatait !) Ez a
megkötés az egyéniben elért eredményeket nem érinti.
A
küszöb célja hivatalosan: megakadályozni a parlament fragmentálódását. A kis
pártokat igencsak súlytó szabály sokak ellenérzését kiváltja, de a 3/1991. ( II. 7. ) AB határozat
kimondta: a küszöb nem
alkotmányellenes, mert „azt a célt szolgálja, hogy a törvényhozásban csak
tényleges társadalmi támogatottsággal rendelkező erők vegyenek részt”.[29]
Hasonló korlátozások nem ismeretlenek a nemzetközi gyakorlatban. A sok
szempontból példának tekintett Németországban 5, Lengyelországban, Csehországban
és Horvátországban szintén ennyi, Ausztriában ( a landok szintjén ) 4,
Romániában, Szlovákiában és Spanyolországban 3, Albániában 2, Dániában és
Izraelben 1.5-3 % a küszöb. Igazán elgondolkodtató, hogy ( az átlagos választói
aktivitást figyelembe véve ) mintegy 250-300 000 szavazó támogatása társadalmilag elhanyagolhatónak
tartható-e, úgy hogy véleményét még egyetlen képviselője révén sem tudja
kifejezni[30]…
Az ilyetén mértékű bejutási határ egyébként indokolatlan egy vegyes rendszerben,
ahol az egyéni úgyis elegendő stabilizálója ( ún. erősítője ) a struktúrának,
létjoga inkább egy tisztán arányos modellben lenne. [31]
A
pártok választási szövetségének alkotmányjogi vonatkozása a közös listaállítás lehetősége.[32]
Azonban véleményem szerint az erre irányuló szabályozás lényegében funkciótlan,
hisz kettő vagy három párt összefogása esetén a küszöb 10, illetve 15 %, tehát a
szövetség épp lényegi célját nem éri el, szinte semminemű könnyítést nem
jelent[33].
A cseh választási rendszer ezzel szemben, az 5%-os alapküszöb mellett két
politikai erő közös listája esetén 7, hárompárti koalíciónak 9, négy- vagy több
erő egyesülésének 11 % minimális elérését szabja feltételül, tehát könnyítést
jelent az összefogás esetére. A francia választási rendszer
( 1951, 1956 ) nagy találmánya az
apparentement, mely a pártlisták összekapcsolásának lehetősége a közös
listaállítás nélkül. A már említett „megerősített PR-rendszerben” a
választókörzetekben az abszolút többséget szerzett lista az összes mandátumot
elnyeri. Ha ilyen nincs, az abszolút többséggel rendelkező apparentement „visz
mindent”, ha ilyen sincs, a módszer átalakul arányos d’Hont formulává, melynél a
kis magnitúdójú körzetekben szintén nagy előnyt jelent az összefogás. ( E reform
a „kompromisszumkész”, összefogásra képesebb középpártok érdekében született,
akik a kisebb erőknek kedvezőtlen mandátumelosztás miatt így tudták fölvenni a
versenyt a szélsőséges, illetve annak tartott pártokkal, a kommunistákkal és
gaullistákkal. )
Az
1989-es választójogi törvény a közös és a kapcsolt listaállításra is módot ad. A
törvény nem definiálja pontosan a fogalmakat, de a megnevezések magukban
hordozzák a tartalmat. Előbbi esetében több párt közösen állítja össze a
megválasztandó képviselők sorát, a szavazólapon pedig egy helyen szerepelnek,
míg utóbbinál pedig külön, viszont szavazataikat összesítik, s így határozzák
meg mandátumaik számát, amit voksaik arányában osztanak ki a szövetkezett pártok
között ( ennek jelentősége a rendszer kis pártokat sújtó jellegében áll,
emellett a kevésbé szoros, a pártok különállását élesebbet tükröző szövetkezésre
teremt módot ). A kissé félreérthető törvényszöveget 1990-ben a 233. BH
értelmezte, eszerint a küszöb a kapcsolásban részt vevő pártokra
külön-külön is vonatkozik. Az 1997-es törvénymódosítás ( talán az egyértelműség
jegyében is ) átfogalmazta az érintett részeket, az előbbi szabályt viszont
kiterjesztette a közös
listaállításban részt vevő pártokra is! Ezen pártok külön szavazatszámát az
érintettek által országosan egységesen tett nyilatkozatnak megfelelően, ennek
hiányában egyenlően kell megosztani[34].
( Utóbbi esetben persze a küszöböt elért közös lista tagjai automatikusan
szintén elérik a szükséges határt. ) A módosított törvényben a 8. § (5)
bekezdésének bb) pontja szerint, ha a közös vagy kapcsolt lista egyik tagja a
küszöböt önmagában nem éri el, kiesik, s úgy kell tekinteni, mintha a
kapcsolásban vagy közös listaállításban részt sem vett volna.[35]
Homályos
a törvényszöveg ama tekintetben, lehet-e egyes megyékben más-más párttal közös
listát állítani, ugyanis a szöveg szerint országosan összesíteni csak az ugyanazon
pártok által azonos módon összeállított listákat lehet. A korábbi szabály
viszont úgy rendelkezett, az eltérő összeállítású megyei listák esetében a
szavazatokat a pártok megállapodásának ( ennek hiányában egyenlő ) arányában
kell külön-külön számításba venni a százalékos határ megállapítása
tekintetében.[36]
E sok kérdés persze azért vetődhetik fel, mert a 3 lezajlott választás során sem
közös, sem kapcsolt listaállításra nem került sor, tehát az értelmezésnek nem
alakulhatott ki gyakorlata.
·
A
( területi ) választókerületek beosztása a nemzeti történelmi hagyományok
hordnokára, a megyerendszerre építkezik: a 19 megye, illetve a főváros jelenti a
körzeteket. Az egyes választókerületekben szerezhető mandátumok száma igen
alacsony, ennek problémájára dolgozatom későbbi szakaszában részletesen kitérek.
A körzetekben elnyerhető parlamenti helyek számának meghatározása előre történik. Ennek kiemelése azért
fontos, mert egyes országokban ( pl.: Szlovákiában ) csupán
a választási eredmények ismeretében állapítják meg az elnyerhető mandátumok
számát. Ezen megoldás mellett szól, hogy egyes megyékben eltérő lehet a
választók aktivitása, így a magyar rendszer szerint lehetséges, hogy egy
passzívabb területen kevesebb
jogosult akár több jelöltet
juttathat az országgyűlésbe, mert a körzet lakossága több. ( A mi megoldásunkban
az az elmélet nyilvánul, hogy a távolmaradók is kifejezik akaratukat, úgy
szavaznak, hogy egyik politikai
erőt sem választják. ) A körzetenként megválasztható képviselők
szélsőségei az 1989. évi XXXIV. tv melléklete szerint:
Budapest
28
Pest
megye
14
………………….
Nógrád, Tolna, Vas megyék
4
A
többi kerület megszerezhető mandátumai valahol középen, 5-6 körül szóródnak.
Mint látni fogjuk, a választókörzetekben elnyerhető mandátumok csekély száma
választási rendszerünk aránytalanságának egyik kútforrása. Az arányos
mandátumelosztás szavatosai a sokmandátumos körzetek. A holland és az izraeli
rendszer az egész országot egyetlen választókerületnek veszi. A német és a dán
modellben ugyan vannak tartományi listák, azonban a szavazatokat először
országosan összesítik, kiszámolják a pártoknak „osztályrészül jutó”
mandátumokat, majd ezeket osztják el a tartományok listái között. A nemzetközi
gyakorlatban ismert, nagyobb területű regionális listák bevezetése – az EU
régiókban való gondolkodásának vezérszalagja mentén – ésszerűen fölmerülő
javaslat.
·
A
szavazati struktúra szempontja arra
a kérdésre ad választ, hogy a választópolgárnak hány szavazatot kell leadnia és hogyan.
Léteznek egy- illetve többszavazatos rendszerek. Utóbbiakon
belül megkülönböztethetjük a preferenciális, a szavazatok kumulálására
lehetőséget adó, valamint a szavazatok megosztását is ismerő modelleket. Az
elsőnél a választópolgárnak lehetősége van a megadott pártlistán módosításokat
tettlegezni, az általa kedvelt politikusokat valahogy megjelölni. A második
esetén a szavazó egy jelöltnek – bejutását foganatosabban elősegítendő – további
többletvoksokat adhat. A harmadik pedig a fönnérintett lehetőségeket különböző
listák jelöltjeire nézvést is megnyitja.
A
preferenciás módszerek színképe igen
tarka a szavazók módosítási joga tekintetében. Ausztriában csupán 1, Olaszországban 4
preferált személy jelölhető meg.
Svájcban és Luxemburgban a szavazatmegosztás is lehetséges, oly módon,
hogy minden választópolgárnak annyi voksolási lehetősége van, ahány mandátum
kiosztható az adott körzetben, s ezekben eltérő pártok jelöltjeit is
részeltetheti. Nyugat-Európa legtöbb országában mára már elfogadottá lett a
választópolgároknak a listák összeállításába való beleszólási lehetősége,
Belgiumban például csaknem 50%-os az ilyen szavazatok hatásának aránya, szinte
csak a német rendszer nem ismeri ezen intézményt, ott az egyéni körzetek
pótolják a személyek közötti választást.
A
rendszerváltások után kijegecesedett Kelet-Közép-Európai rendszerek némelyike is
ismeri a „flexibilis”, rugalmas listák módszerét. Lengyelországban a választóknak a pártok
területi listájáról egy nevet kell kiválasztaniok, s ez számít egyetemleg pártok
közötti választásnak is. Hasonló ehhez a szlovén modell, melyben a
választókörzeteket egyéni körzetekre osztják, s az egyéni jelöltek egyben a
listák jelöltjei is, a választók pedig a képviselőre történő voksolással
választanak pártot is.[37]
A mandátumokat a listák szavazataránya alapján osztják szét, s azok a jelöltek
nyernek mandátumot, akik saját listájukon a legtöbb szavazatot kapták. Csehországban és Szlovákiában is
alakíthatják a szavazók az előzetesen megadott sorrendet. Minden választópolgár
megjelölhet 4 olyan személyt a listákon, akit különös tekintettel szeretne a
parlamentbe juttatni. Preferenciás szavazatokkal akkor lehet mandátumhoz jutni,
ha a körzetben a választóknak legalább 10%-a élt a preferálás lehetőségével, s
az adott jelölt a pártjára leadott szavazatokhoz képest legalább 10%-nyi ilyen
voksot megszerzett. Ausztriában ugyanez a szabály, csak az egy mandátumhoz
szükséges szavazatok fele vagy az adott pártra leadott voksok 1/6 része a
preferenciális mandátumszerzés feltétele.
Az
európai tapasztalatok azt jelzik, hogy általában ritkán változik a preferenciás
szavazatok révén a pártok által előzetesen megadott sorrend, mégis elvi
jelentőséggel bír, hogy tér nyílik az egyének közötti választásra is az arányos
mandátumelosztás mellett. Így nem csupán a pártokon belüli „másodlagos
rekrutáció” dönt a képviselői helyekről. Eme modell, úgy vélem, megteremti az
egyéni és listás rendszerek erényéinek elegyítésével az igazságos, mindkét
irányból ( arányosság és közvetlenség ) elfogadható
mandátumelosztást.
A magyar választási rendszerben a
kötött listákon való változtatásra,
preferenciális szavazatok leadására semminemű mód nincs.
A pártok domináns
szerepe abban is kifejezésre jut, hogy a listás képviselő mandátumának
megszűnésekor a párt jelölheti ki az új képviselőt. Egyetlen megkötés, hogy az
illetőnek már a választások idején is rajta kellett, hogy legyen a listán. (
Hogy hányadik helyen, az teljesen közömbös. )
·
A
szavazatok mandátumokká való átforgatása a szavazópolgárok körében kevéssé
ismert, mégis a választási rendszer egyik urdallópontja. A képviselői helyek
ugyanis az egy körzetben elnyerhető mandátumok
( legalábbis a szavazatokhoz képest ) kis száma miatt nem oszthatók el
teljesen a pártok arányos részesedése alapján. ( Hogy is lehetne egyszerűen a
részarányok alapján elosztani 5 mandátumot, mondjuk egy 60, egy 40 és egy 30
ezres szavazatszámot elnyert párt között? ) Az arányos elosztás módszere tehát
szükségszerűképp valamely érdek sérelmét idézi elő, s hogy melyikét, azáltal az
egész rendszert döntően befolyásolja.
A
mandátumok listák közötti arányos elosztásra szolgáló módszerek két fő csoportba
sorolhatók, miszerint a legnagyobb
átlag, illetve a legnagyobb maradék elvén sarkallnak.
Az
első metódus „anyamódszere” a d’Hondt-módszer. Ennek lényege, hogy
egy táblázatot alkotnak, melynek egyik tengelye a pártok által megszerzett
szavazatok száma, a másik pedig a pozitív egész számok halmaza. A pártok
szavazatszámát elosztják a fenti ( 1,2,3,4 stb ) osztósorral, majd az egész
táblázatból nagyság szerinti sorrendbe állítják a kijövő számokat. A
mandátumokat aszerint osztják ki, hogy az így kijövő számok kihez tartoznak. Egy
ötmandátumos körzetben, egy 60000(A), egy 28000(B) és egy 12000(C) szavazatot
elnyert párt között ezen eljárással az A pártot 4, B pártot1, a C-t 0
mandátumban részeltetik. A Sainte-Lague
módszer ugyanez, csak a (2n-1) osztósorral végrehajtva a műveletet. A
különbség: A párt csak 3, B 1 és C is 1 mandátum osztályrészesévé válik. Már ebből megállapítható tehát, hogy a
Sainte-Lague módszer a kisebb pártoknak kedvez, mert az első mandátumhoz való
hozzájutást könnyebbé teszi a többi osztószám megemelésével. Ezt
ellensúlyozandó alkották meg a módosított Sainte-Lague-formulát, mely az első
osztónak 1.4-et vesz.[38]
A
Hare-módszerek az egy mandátum
elnyeréséhez szükséges szavazatszámot határozzák meg először, majd ez alapján
osztják el a helyeket. A kvóta: a körzetben leadott érvényes szavazatok/a
megszerezhető képviselői helyek száma. A pártok voksainak számában ahányszor ez
megvan, annyi mandátumot szereznek. Az LR-Hare rendszerekben ( a legnagyobb
maradék módszer ) az összes mandátum gazdára talál, ha az első körben ez nem
sikerül, akkor a pártok maradékszavazatainak sorrendje az elosztás alapja. A
fenti példánál maradva, A párt 3, B és C 1-1 parlamenti széket tudhat magáénak
ezen módszer szerint. A Hare-féle metódusnak különféle módozatait is létre
hívták. A Hagenbach-Bischoff-formula könnyebbé teszi a mandátumelosztást, mert
osztóként a ( megszerezhető mandátumok száma+1)-et használ.[39]
( Svájcban alkalmazzák és egy változatát hazánkban ). Az Imperiali-formula
kettőt ad a kvóta meghatározásakor a nevezőben szereplő mandátumszámhoz.[40]
A
legnagyobb átlag módszerek közül a legkevésbé arányos eredményt a d’Hondt
módszer hozza létre, a gyakorlatban a Sainte-Lague eljárásnak csak a módosított
válfaját alkalmazzák. Az Imperiali-rendszer a d’Hondt-módszerhez hasonló
eredményeket hoz létre. A legarányosabbnak az LR- -Hare algoritmust
ítélhetjük.
A
magyar választási rendszer egy
pontosan sehol másutt nem másodolt módszert alkalmaz[41].
A mandátumelosztás alapja az első körben
a Hagenbach-Bischoff-formula. A mandátumelosztás második körében azonban az a párt is
mandátumot nyerhet, amelyik rendelkezik a kvóta kétharmadnyi értékével. Ha
így sem sikerült az összes hely elosztása, a megmaradó mandátumok felkerülnek az
országos listára, tehát a legnagyobb maradék módszere nem érvényesül, a magyar
megoldás nem LR ( legnagyobb maradék )-rendszer. Ebben a modellben tehát „már
nem a támogatottság mértéke dönt, hanem az, hogy a mandátumot még nem szerzett
párt szavazatszáma nagyobb-e vagy a már mandátumhoz jutottak maradékvoksa”.[42]
Találóan úgy lehetne minősíteni az elemzett módszer, mint a "korlátozott legnagyobb maradék
módszerét”, hisz a második körben voltaképp itt is a „maradék” a
mandátumelosztás talpköve, csakhogy ez a maradék minimálisan a kvóta kétharmada.
Megoldásunk
tehát a kétharmadot elérni képtelen kis pártokat sújtja,
számos megyében ugyanis a szerezhető 5-6 mandátumból kiindulva ~10% a fenti
minimum. Az országos listán elosztható helyek jóval csekélyebb számából
következőleg a fenti elosztási mód az aránytalanság egyik legmélyebb kútforrása.
Az országos elosztás a szintén a nagyobb politikai erőknek kedvező, föntebb
részletezett d’Hondt-módszerrel történik. A fenti kérdésre az arányosságról és a
reformokról szóló fejezetben visszatérünk.
Választási
rendszerünk arányossága és az aránytalanság okai
A magyar választási rendszer, mint
az előzőekből kiviláglik, formáját tekintve a vegyes rendszerek iskolapéldája, „nem
arányos, de arányosító elemeket is tartalmazó kombinált rendszer.”[43]
Vajon a konkrét eredmények fényében is ezen megállapítások helytállóak? Nézzük meg
gyakorlati példák, számítások segítségével!
·
Az
arányosság – tömören szólva – a leadott szavazatok és a parlamenti összetétel
közötti eltérés. Arra a kérdésre ad választ, hogy a mandátumok elosztása
mennyire felel meg a választók akaratának. Mérésére módszerek sokaságát
dolgozták ki, ezen eljárásokban más-más tényezők hatása hangsúlyosabb. Ilyen
metódus például a Loosemore-Hanby-, a Rae-, a legkisebb négyzetek-, a
Sainte-Lague- és a d’Hondt-index.[44]
A leginkább elterjedt, s a mellékzöngéi ellenére talán a legkifejezőbbnek ítélt
módszer a Loosemore-Hanby mérőszámot
veszi alapul. Ennek menete, hogy összehasonlítják a pártok által elnyert
szavazatokat a megszerzett mandátumaik arányával ( pártonként ), majd az így
kijövő különbségek összegét osztják kettővel. Gondot okozhat, hogy vegyes
rendszerünknél fogva kérdéses lehet, mit tekintünk a pártok által megszerzett
szavazatszámnak. Pusztán a pártlistákra leadott voksokat, esetleg hozzáadva az
első fordulós egyéni eredményeket, netalántán a második körét is? Mivel a
második körben a visszalépések eleve irreálissá tennék a számítást, az első
fordulós eredmények vonatkozásában pedig az egyéni és listás szavazatszámok
között ( mint már említettük ) nincs számottevő különbség, az áttekinthetőség és
egyszerűség céljától vezérelve a pártpreferenciákat tisztán mérő megyei listás
voksokat teszem patikamérlegre. ( ld. A táblázatokat! )
·
A
számítások önmagukért beszélnek, választási rendszerünk arányossága a többi
országéval egybevetve a legrosszabb! A magyar eredményekből kinyilvánodik, hogy
1990-ben és 1994-ben a győztes párt volt igencsak felülreprezentálva, s ennek
mértéke rontotta le igen jelentősen az indexet. A kutatók közül néhányan úgy
vélekedtek két választás után, hogy ha a struktúra változatlan marad, „akkor
várhatóan mindig lesz egy párt, amelyik – az egyéni kerületi választások
megnyerése révén – komoly előnyt fog élvezni.”[45]
Az 1998. évi választások azonban
rávilágítottak ama összefüggésre, hogy nem föltétlenül egy párt lesz
felülreprezentálva, hanem akár több is, ha népszerűsége és annak szerencsés
területi megosztása folyományaképp jelentős számú egyéni mandátumot képes elnyerni.
Ekkor a végső győztes Fidesz, leküzdve listás hátrányát, az egyéni
eredményekkel kerekedett az MSZP fölébe, de látható, hogy kicsivel több egyéni
mandátum elnyerésével ( nem sokon múlott ) az utóbbi is jócskán aránytalanabb
sikerrel büszkélkedhetett volna.
·
Gallagher reálisabbnak és
szemléletesebbnek ítéli a természettudományokból jól ismert legkisebb négyzetek módszerét, mely a
nem annyira érzékeny a pártok számára, s a kevés nagy különbséget jobban
figyelembe veszi, mint a sok kis különbséget, hisz ha például 10
pártnál egy-egy százalékos eltérés mutatkozik, az nem eshet egy tekintet alá
azzal, ha ugyanezen 10% egyetlen erő aránytalanságaként jön létre. Ezen módszer inkább
választásonként, globálisan méri az aránytalanságot, mint pártonként.[46]
( Ez utóbbi tényező
a magyar választási és politikai rendszer sokpártisága miatt különösen fontos. )
A legkisebb négyzetek indexe: a pártok szavazat- és mandátumaránya különbsége
négyzetének összege, osztva kettővel, és az egészből négyzetgyököt vonva. Mint a
táblázatból kiszínlik, ezen számítási metódus szerint is a sereghajtók közé
tartozunk. ( Bár 1998-ban javult az eredmény. )
·
Kovács László Imre
egy sajátos számítást használ: a pártok által elnyert mandátumok százalékát
elosztja az ugyanazok által kapott szavazatok százalékával. ( A megszerzett
szavazatokba mindkét egyéni forduló eredményeit számításba veszi. ) A számítás
záróakkordjaként kivonja a legkisebb hányadost a legnagyobból. Az így kapott
együtthatók segítségével elemzi a választási rendszerek arányosságát, s arra a
megállapításra jut, hogy a magyar eredmények középúton helyezkednek el a
többségi angol és az arányos osztrák között. A konkrét adatok tehát voltaképp
egybevágnak a rendszer formájával.[47]
( A többi mérőszámhoz képest kedvezőbb eredmények részint arra vezethetők
vissza, hogy a parlamentből kiszorult pártok eredményeit nem kerültek
számításba, részint pedig arra, hogy a küszöböt átlépő politikai erők egyike
sincs kimagaslóan alulreprezentálva, így a számítás alapját jelentő különbség
nem annyira jelentős. )
·
Fábián György az
országgyűlésből kirekedt pártokra érzékeny mutatót említ tanulmányában. Az „r”
kvóciens az effektív választási pártszám és az effektív parlamenti pártszám
összefüggését vizsgálja, s nemzetközi jogösszehasonlításban számottevőnek
titulálható 40%-os arányt eredményez, például a küszöböt (4%) szintén ismerő
bolgár modell csupán 12%-os „r”-et produkál. Effektív pártszámon azon
hipotetikusan egyenlő nagyságú pártok számát kell értenünk, melyek ugyanolyan
hatást gyakorolnának a pártrendszer frakcionalizáltságára, mint a valóságban a
különböző nagyságú pártok.
·
Tehát bármilyen
számítást is alkalmazzunk, az egyértelmű, hogy a magyar választási eredmények
igen jelentős aránytalanságot mutatnak, csak annak mértéke a különböző.
Megállapítható, hogy az 1998-as választásokon csökkent az aránytalanság, főleg a
kiegyensúlyozottabb, két nagy párt uralta egyéni eredmények, és a kiesettekre
leadott kevesebb szavazat folyományaképp. ( Utóbbiról lásd a küszöb torzításának
politológiai aspektusát! ) Az adatok ismeretében egyértelmű, hogy megoldásunk „a
kormányozhatóságot előnyben részesíti az arányossággal szemben”[48],
s „inkább a többségi, mint az arányos rendszerekhez áll közel”.[49]
Vitatható az a fölfogás[50],
mely szerint a parlamentbe bejutó pártok közötti arányok nem torzulnak
jelentősen, csupán a kiesők rovására gyarapszik a győztes mandátumszáma. Ez
utóbbi tény ugyanis a többiekéhez képest a győztes(ek) részesedését aránytalanul
növeli. ( Ez az adatokból csalhatatlanul kinyilvánodik. )
A választási
eredmények egyes tényezőinek összevetéséből visszavezethetjük, mi is okozza a
rendszer nagyfokú aránytalanságát.
Az
aránytalanság gyökerei
·
A táblázat
adataiból kiderül, hogy az egyéni
kerületi eredmények még a rendszer egészének aránytalanságát is messze
fölülmúlják. 1990-ben az MDF a lehetséges 176 mandátumból 114-et megnyert, ami
64.77%-ot jelent! Ezen tény különösképp azzal összevetve érdekes, hogy a párt a
megyei listákon ezzel egyidejűleg 24.73%-os támogatottságot élvezett, az első
fordulóban rá leadott voksok aránya pedig 24.01% volt. A Fidesz 8.94%-os listás
és 5.01%-os első fordulós egyéni eredményei, valamint az MSZP 10.89 és 10.32%-os
hasonló adatai csupán 1-1 egyéni képviselő ( az összes egyéni
hely 0.57%-a ! ) bejuttatásával párosultak. Pusztán ezek alapján tehát a
választási rendszer egészen ijesztő aránytalanságot produkálna. Hasonló
eredményeket hozott az 1994-es országgyűlési választás is. Az MSZP ekkor
32.99%-os „lajstromos” voksrészesedése mellé az egyéni képviselői helyek
84.65%-át nyerte el, az MDF-Fidesz-FKgP-KDNP négyesnek mindössze 4.55%-nyi rész
jutott ezek tekintetében, 34.56%-os együttes listás arányával egyidejűleg! Jól
példázza az egyéni és listás elosztás különbségeit egy 1994-es eset. Békés megye
mind a hét kerületében az MSZP jelöltjei győztek, ezzel szemben a hat listás
mandátumból csupán kettőt szereztek meg, pedig utóbbi szavazataik száma meg is
haladta az előbbiekét ( 68128, illetve 61277 ).[51] Ez az aránytalanság messze fölülmúlja az
angliai, tisztán többségi rendszer mutatóit.[52]
A fentiek fényében megerősítést nyerhetnek azon tételek, lemmák, hogy a
szavazatok kerületek közötti elosztása lényegében a véletlen műve. A „választási
rendszer csupán keret, amit a választói tömegmagatartásokkal tölthetnek meg.
Például egy arányos rendszer is eredményezhet egypárti túlsúlyt, ha a választói
akarat így jut kifejezésre.”[53]
Remek észbizonyság erre, hogy például a formáját tekintve tiszta többségi angol
választások egyes években arányosabb eredményt hoztak, mint a vegyes rendszerű
magyar. Szoboszlai számításai szerint a relatív többségi számítás ( vagyis az
első fordulós voksok ) arányosabb összetételt eredményezett volna. Az első két
választás során a második fordulóban ( mivel a politikai tagoltság többközpontú
volt ) a másodlagos preferenciák döntöttek. 1998-ban a két tábor (
liberálszocialista és polgári-népnemzeti ) közötti, választói aktivitáson
sarkalló népszerűség volt a győzelem szavatosa ( bár a szavazók másodlagos
preferenciája nem mindig egyenlik a pártokéival ), s az egyes táborokon belül legnépszerűbb
párt eredményét növelte meg szegődményeséi rovására.
·
A ( listás ) körzeti magnitúdó és a mandátumelosztás
módja monnal „egybeszerkeződő” kérdéskör. A kevés megszerezhető képviselőség
mindig az aránytalanság gyökere, hisz minél kisebb a mandátumok száma, annál
kevésbé feleltethető meg, bármilyen módszert alkalmazzunk is, az elért voksok
részarányának.[54]
A listás részről szóló fejezetben láthattuk, egyes körzetekben csupán 4 helyet
osztanak ki, ez már magában is aránytalanságot idéz elő. Ennek hatását pedig
jócskán fölerősíti az alkalmazott algoritmus igen sajátos mineműsége: hisz,
ellentétben az LR- -módszerekkel, csak a kvóta legalább kétharmadát elérők
nyerhetnek mandátumot, míg a kiosztatlan helyek fölcsúsznak az országos listára.
Ez pedig, részint mert az ott elnyerhető helyek száma jóval kisebb, és részint
mert abban az elosztásban minden töredékszavazatával az összes párt részt vehet,
a „kicsik” helyzetét rontja jelentős mértékben. A mandátumelosztás második
körében, hasonlóan a legnagyobb maradék módszerekhez, apróságokon múlik, hogy
egy nagyobb párt szerez sokadik, vagy egy nála kisebb ( de „legalább közepes” )
lista első mandátumot. Az igazán kicsik azonban képtelenek elérni az engedményes
kvótát is, hisz ez a legcsekélyebb magnitúdójú körzetekben 11-13% körüli. Csupán a területi listás eredményeket
vonva mérlegelésünk fókuszába, megállapíthatjuk: ez a részterület is igen
aránytalan eredményt hozott.[55]
( Az országos listával összesítve nem annyira, hisz amaz az arányosság jegyében
az alsóbb szinten és egyéniben sikertelenebb pártokat próbálja kompenzálni. )
·
Az országos lista mandátumelosztásánál a
d’Hondt-módszert alkalmazzák, mely
általában a legaránytalanabb eredmény kútforrása, s az ezt a szintet a
„beérkezés utolsó reményhorgonyának” tekintő kis pártok számára jelent újabb
tehertételt. Külön aránytalansági tényezőnek ítélhetjük, hogy az országos listás
helyekből azok a pártok is részesedhetnek, amelyek már megszerezték a
szavazatarányuknak megfelelő mandátumot. Tehát nem csupán az alsóbb fokozatok
alapján alulképviselt pártok részesülnek kompenzációban, így voltaképp a
legfelső szint nem tudja betölteni rendelvényes szerepét, vagyis az arányosítás
feladatát.[56]
( Ez nem önmagában növeli az aránytalanságot, hanem béklyózza az aránytalanság
kiegyenlítését, a kompenzációt. Külön-külön vizsgálva, a legtöbb
töredékszavazata a listákról a kicsi, az egyéni ágról a sok jelöltet állítani
tudó, de kevés képviselőt bejuttató középpártoknak van. )
·
A
küszöb, mint a dolgozat
más részeiből kiszínlett, jelentős számarányú politikai erőt kívül rekeszt a
hatalom sáncain. ( Az első két választáson 15, legutóbb 10% körüli listás
szavazat nem hasznosult.) Egyes kutatók sokáig főképp a küszöbnek
tulajdonították a nagyfokú torzulást.[57]
Mennyire lett volna arányosabb a rendszer a küszöb nélkül? Vizsgáljuk meg az
eredményeket ezen górcső alatt! Fábián György és Kovács László Imre
végigfuttatta a mandátumelosztást a jelenlegi modell szerint – de küszöb
nélkül[58].
A megyei listákon egyik kieső párt sem szerzett volna mandátumot, csupán az
országos lista vonatkozásában kerültek volna számításba. 1990-ben 7, 1994-ben 8
újabb párt jutott volna be a parlamentbe az effektív, tényleges küszöb
alapján.[59]
Az ún. egyéb pártok az első választások alkalmával 26, másodjára 20 mandátumhoz
jutottak volna, ami az összes képviselői helyek 6.73, illetve 5.18%-a, tehát
jócskán elmarad a kapott voksok arányától. Az országos listát állító pártok
közül először az összes, másodszor a Magyarországi Zöld Párt kivételével a többi
párt eme fölvázolt modell szerint bejutottnak tekinthető. Az aránytalanság
valódi értékét 100%-nak véve 1990-ben 91.81, 94-ben 97.17% lett volna az így
számított mérőszám. A fentiekből
tehát kiviláglik hogy arányosság tekintetében a jelenlegi számítás szerint a
küszöb szerepe nem jellegadó. Egyebekben persze igen fontos, és egy más
számítási metódussal társoltatva az eredmények arányossága vonatkozásában is
számottevően közrehatna. Annál jelentősebb a küszöb szerepe politológiai aspektusból. A
közvélekedés által esélytelennek bélyegzett pártoktól ugyanis, a média által is
erősítve, a nem hasznosuló szavazatok lélektani hatásának hangsúlyozásán
keresztül jelentős számú voks vész el, az önmagát beteljesítő jóslat
tüköröspéldájaként.[60]
Összefoglalva tehát
megállapíthatjuk, hogy a magyar választási rendszer nemzetközi összevetésben aránytalannak tekinthető
( bár mértéke mérséklődött ), ez pedig – egy gyanítható erősorrend szerint – az
egyéni kerületek, a kis magnitúdójú körzetek, a mandátumelosztás módja és a
küszöb „vetenyfája”.
A kétkamarás országgyűlés lehetősége
A bevezető részben leírtak szerint
dolgozatomban a törvényhozó testületek megválasztásának módját veszem bonckés
alá, mindazonáltal eddig nem tértem ki arra kérdéskörre, hogy a parlamentek nem
csupán egy-, hanem kétkamarás szerkezetben is működhetnek. E fejezetben
terjedelmi okokból az egyébként külön tanulmányt is megérő témának csupán
legfontosabb elemeit, választási vonatkozásait
elemezhetjük.
1. A
„Pairek kamarája” csoportba
sorolható testületek az intézmény korábbi szerepét örökítette át némiképp
napjainkra[61]
(, ezzel pár sorral alább foglalkozunk ). Az e válfajba tartozó parlamentek
közös tulajdonítványa, hogy valamiféle – származási, szellemi stb. – elitet
tömörítenek magukban. A képviselők személyüknél fogva, az örökletesség jogcímén,
a születési elv alapján válnak a tisztség letéteményesévé. A XX. századév
elejéig a felsőházaknak eme csoportja volt túlnyomóságban[62],
napjainkban azonban csupán Nagy-Britanniában találkozhatunk klasszikus
formájával, ahol is a Lordok Házának 773 örökletes peer-tagja volt az 1994-es
adatok alapján.
2. A
népképviseleti szenátusok
megválasztására teljes egészében a dolgozat korábbi részeiben írtak
irányadók.
3. A
szövetségi típusú, szövetségi
tagállamok képviseletére szolgáló második kamarák a ( voltaképp bizonyos fokig
szuverénnek tekinthető ) államalkotó részek érdekvédelmét látják el. Az eme
csoportba sorolható testületek között nagy különbségeket fedezhetünk föl,
részint a tagállamok közötti képviseleti arány, részint a képviselőség
keletkezése tekintetében. Míg ugyanis egyes országokban a tagállamok
egyenlőségének elve nyilatkozik meg a parlament összetételének vonatkozásában[63],
addig másutt a lakosság arányában részeltetik a tartományokat képviselői
helyekben[64],
megint másutt pedig a két elvet egybeigazítván, az arányosságot a kisebbek
javára torzítják.[65]
Ami a képviselőség keletkezését illeti, abban szükségszerűen meg kell
nyilvánulnia a tagállamnak mint szuverénnek: nevezetesen annak törvényhozó vagy
végrehajtó hatalma általi delegálás az eme kategóriába sorolás alapfeltétele.
Németországban a tartományok kormányának maguk által meghatározott tagjai (
népességszám alapján 3-5 fő ), alkotják a Szövetségi Tanácsot, Oroszországban
pedig a legfőbb képviseleti szervek és a kormányok 1-1 delegáltja. Kanadában
sajátos módon a főkormányzó nevezi ki a szenátus tagjait a tartományok jelöltjei
közül. Érdekes, hogy a szakirodalom jeles alakjai az USA sokak által
klasszikusan szövetséginek minősített felsőházát a tagok 1913-ban bevezetett
közvetlen választása óta a népképviseleti kategóriába sorolják.[66]
4. A
területi vagy önkormányzati
felsőházak rendszere nagyon hasonlít a szövetségiekére, a különbség csupán
annyi, hogy itt az állam alkatelemei nem saját jogon, hanem a szuverén
döntésének nyomán bírnak képviselettel. Főképp az unitárius és szövetségi
államok között átmenetinek tekinthető regionális felépítésű országok második
kamarái sorolhatók a tárgyalt csoportba. Hollandiában az Erste Kamer ( így
hívják a felsőházat! ) 75 tagját a tartományi tanácsok választják, nem
feltétlenül saját tagjaik közül. A küldöttek mandátuma az önkormányzatokéhoz
igazodik. Hasonló volt az 1969-ig létező svéd, valamint szövetségi állammá
válásáig ( 1993 ) a belga felsőház kialakítási rendje.[67]
Franciaországban a szenátorokat sajátos megyei kollégiumok választják meg,
melyeknek megyei és községi önkormányzati képviselők, kantonális és regionális
tanácsosok a tagjai. Spanyolországban a szenátus többségét a régiók ( autonóm
közösségek ) lakossága közvetlenül választja meg, a többi tagot az autonóm
közösségek törvényhozó szervei delegálják. Olaszországban is a régiókra épül a
felsőház, azonban a szenátorok általános
és közvetlen választójog alapján nyerik el tisztségüket, voltaképp tehát a
régió a népképviseleti típusú második
kamara választókerületi beosztásának alapját képezi
csupán.
5. A
korporatív típusú második kamarák
esetében a társadalmi munkamegosztás vezérszalagja mentén történik az
összetétel kialakítása, az egyes foglalkozási ágak, érdekképviseletek kerülnek
be e módon is a törvényhozás menetébe. Egyetlen ma is létező megnyilvánulása az
ír Szenátus[68].
A dolgozat témája, a választási rendszerek miatt fontos kiemelni, hogy 43 tagot
a mezőgazdaságot, ipart, közigazgatást, oktatást, kereskedelmet stb. képviselők,
társadalmi szervezetek, hivatásrendek jelöltjei közül egy mintegy 1000 fős
elektori testület választja meg,
hatan a két ír egyetem diplomásai közül nyernek tagságot, 11 személyt pedig a
miniszterelnök nevez ki.
6. Egyéb
alkotóelvek
alapján is létrejöhetnek még második kamarák, hisz az említett típusok eleve nem
tiszta formájukban nyilvánulnak[69].
A képviselői tisztség keletkezésének módja szerint megkülönböztethetjük a születésen, méltóságon-tisztségen,
választáson-delegáláson, valamint a kinevezésen alapuló tagságot. A
kinevezésre a már említett kanadai rendszer a szinte egyetlen ma is élő példa,
míg a múlt században jó néhány állam eszerint építette föl felsőházát[70],
míg néhány jelenkori szenátusban pusztán járulékos elvnek tekinthető.[71]
Belgiumban a tagok egy-hetednyi részét a szenátorok maguk választják ( kooptálás ).
Az
ún. „ál-kétkamarás” rendszerek
csupán munkamegosztási elkülönülést jelentenek. Svédországban a megválasztott
országgyűlés ( Storting ) kiválasztja tagjai egynegyedét, ők alkotják a
Lagtingot, míg a maradék háromnegyed az Odelstinget. Az izlandi Althing ugyanezt
teszi, csak az arány itt egyharmad-kétharmad.
A népképviseleti második kamarák
közvetlen választójog, az egyéni és listás választókerületi rendszerek, tehát
teljes egészében a dolgozat többi részében írtak szerint épülnek fel, viszont
épp a témánkkal való szorosabb kapcsolat miatt fontos néhány lényeges
vonatkozását kiemelni. Általában tehát szintén pártalapúak, így a második
kamarák egyik legfontosabb hagyományos funkcióját, a hatalmi ellensúly szerepét
nemigen tölthetik be. Ugyanakkor előfordulhat, hogy a két ház összetétele nem
egyezik meg. Ez lehet annak hárulata is, hogy a például más elv szerint
választják meg a két testületet: így Csehországban az arányosan, listás módon
kialakított képviselőházat kétfordulós, abszolút többségi alapra építkező
szenátus egészíti ki. Lengyelországban hasonló a rendszer, a különbség csupán
az, hogy relatív többségi választást alkalmaznak a második kamara esetében. A
két ház megbízatási ideje is eltérő lehet, illetve a választásokra más-más
időben kerülhet sor, láthatunk számos példát a nemzetközi gyakorlatban a
rotációra, vagyis arra, hogy a képviselők egyes hányadait több szakaszban
választják meg.[72]
Bevett gyakorlat, hogy az aktív vagy passzív választójog korhatára eltérő a két
kamara tekintetében, általában a felsőházak esetében a passzív választójogot
magasabb életkorhoz ( gyakran 40 évhez ) kötik. [73]
Romániában mindkét kamara a vegyes rendszerre építkezik. Olaszországban a
képviselőház tagjainak ¾ része egyéni választókerületből jut mandátumhoz, ¼-e
pedig a pártlistára leadott szavazatok alapján. A szenátus esetében ugyanez a
két módozat közötti arany, az eltérés csupán annyi, hogy e tekintetben minden
választónak csak egy szavazata van, s az egyénre leadott voks egyúttal
pártszavazatnak is számít a kompenzációs jellegű listán. ( A rendszer 4%-os
küszöbbel és d’Hont formulával működik ).
A
címben megfogalmazott kérdéskör az állam- és jogtudomány legvitályosabb pontjai
közé tartozik.
Egyesek
már az ókori római senatusban is eme jogintézmény gyökereit vélik fölfedezni. A
rendi-képviseleti állammodellekben a két kamara az eltérő társadalmi osztályok,
rétegek képviseletére volt hivatott.[74]
A polgárosodással, s ekként a parlamentarizmus térhódításával párhuzamosan a
„második kamarák” sokáig megmaradtak a régi uralkodó rétegek letéteményesének. A
demokratikus rendszerekben azonban – a korábbiak mellett – a szenátusoknak új
funkcióira is felfigyelhetünk, miközben azok összetétele is változáson ment
keresztül általában.
A
törvények kettős elfogadása a megfontoltabb jogalkotás szavatosa lehet, elejét
veheti az állandó módosítások szükségességének. „Tehát a második kamara
hagyományőrző, ellenőrzési, hozzájárulási jogköreivel enyhén korlátozó, fékező
funkciót tölt be.”[75]
Az országgyűlés és kormány összefonódását jelentő parlamentáris rendszerek
esetében[76]
valóságos hatalommegosztást teremthet, „el-elrontja” a népképviseleti szerv
szavazógéppé silányuló működését, annál inkább, minél eltérőbb a két kamara
megválasztásának módja. John Stuart Mill máig ható elmélete szerint a
túlhatalommal rendelkező szerv, így a törvényhozó testület könnyen elbizakodottá
és erőszakossá válhat annak következtében, ha senki más véleményét nem kell
hivatalosan tekintetbe vennie.
A
kétkamarás rendszer tekintélyesebb legitimációt biztosít az esetlegesen a
parlament által megválasztott tisztségeknek, jelesül a köztársasági elnöknek, az
alkotmánybíráknak, s más, a kormányzattól függetlenül működő személyeknek.[77]
A
nem népképviseleti alapon létrejövő, legalábbis nem a pártrendszeren sarkalló
második kamara a társadalmat más törésvonalak mentén tükrözhetné, hisz vannak az
állampolgároknak pártpolitikai hovatartozásuktól függetlenül tagozódó,
ugyanakkor politikaivá artikulálható érdekeik és véleményük is[78].
Képviseleti lehetőséget teremthetne az apolitikus, a pártrendszertől
megcsömörlött személyeknek; mind az aktív, mind a passzív választójog
gyakorlásának vonatkozásában. Szakmai alapon, és nem a kormány/ellenzék bináris
kódja alapján bírálhatná felül a népképviseleti kamara határozatait (, már csak
a pártoktól távolságot tartó kiváló szakemberek bevonásával is ).
Montesquieu és (kor)társai úgy
látták, a második kamara célja, hogy közvetítsen az uralkodó és a nép ( azaz a
népképviseleti kamara ) között. Ma ugyanezen közvetítő szerepet emelhetnénk ki –
a pártok ( mint „uralkodó” ) és a nép között. Tehát e modell mintegy
„detronizálhatná az új fejedelmet”.[79]
E sok
észbizonysággal szemben mi szól a második kamarák ellen? Sieyés és követői
szerint a bikameralizmus azért támadható, mert ha a nép egységes, a
képviseletének is egységesnek kell lennie. Nos, a mai pártpolitikai viszonyok
között a népképviseleti parlamentet, az igen eltérő véleményű erők miatt
távolról sem lehet egységesnek tekinteni…Mindazonáltal, ha a döntések az
állampolgárok, így a parlamentben lévő ( azaz leginkább a koalíciós ) pártok
véleményének eredői, miért ne lehetne ebbe a folyamatba a második kamarát is
beépíteni? A legvitatottabb probléma, egyszersmind az alkotmányos többség által
legnehezebben egyetértést hozó kérdés a szenátus összetétele.
A két kamara hatásköre nemzetközi
összehasonlításban általában annyira egyenrangú egymáshoz, amennyire közelít a
második kamara összetétele a népképviseleti elvhez.[80]
A külön tanulmányt megérő kérdést most csupán vázlatosan
elemezhetjük.
1.
Két
teljesen egyenrangú ház esetén a szenátus abszolút vétóval rendelkezik. Ennek
veszélye, hogy véleményeltérés esetén patthelyzet alakulhat ki: a törvényhozás
döntésképtelen. ( Ennek leküzdésére egyeztető bizottságokat, illetve együttes
üléseket szokásos összehívni. )
2.
A
részben abszolút vétójog esetén a második kamara csak bizonyos kérdésekben
egyenrangú; néhány igen jelentős tárgykörre nem terjed ki a szenátus hatásköre (
általában költségvetés, kormányválasztás, bizalmatlansági indítvány ), vagy épp
ellenkezőleg, pont azokra terjed ki
( , alkotmányos, vagy a szövetségi kamarát nagyon érintő kérdések
).
3.
Erős
felfüggesztő vétóról beszélhetünk, ha az alsóház minősített többséggel
ignorálhatja azt. Például Németországban a Szövetségi Tanács kétharmados
többséggel elfogadott óvását a Bundestag jelen lévő képviselőinek kétharmada (
de legalább az összes képviselő több mint fele ) hatástalaníthatja.
4.
Gyenge
felfüggesztő hatályú a vétó, ha végső soron az alsóház egyszerű többsége is
kiiktathatja a szenátus döntését. Például az angol Lordok Háza döntését bizonyos
feltételekkel ignorálhatja a House of Commons – pénzügyi kérdésekben. [81]
Tehát
megfigyelhetjük, hogy a 2., illetve 3-4. kategóriák, a vétójog terjedelme és
tárgyköre is keveredhetnek. Így Franciaországban az erős felfüggesztő vétó az
organikus törvényekre vonatkozik.[82]
A
második kamara vétóját esetleg az államfőével is össze lehetne
kapcsolni.
A szerves fejlődésen keresztülment
magyar kormányzati rendszerben a világi és egyházi főurak a XVI. századtól
tanácskoztak külön a követek által képviselt megyei nemességtől, s ezt a
helyzetet szentesítette az 1608. I. tc.[83]
1885-ben következett be a már anakronisztikussá váló második kamara reformja. (
Az elnevezése Főrendiházra változott. )[84]
Az
1926. I. tc. által – 8 évi szünet után – Felsőház néven újra létre hívott
kamarának a Habsburg-ház 24 évnél idősebb, hazánkban élő sarjai örökös jogon tagjai. Hivatal és méltóság alapján kerültek be például
egyes magas fokú bíróságok és ügyészségek vezetői, a koronaőrök, a vezérkari
főnök, egyes egyházi képviselők. ( pl püspök, református világi vezető, rabbi
stb. ) A demokratizálódás jegyében választás útján lettek felsőházi tagok
a legalább 2000 pengő földadót fizető nemesi családok és egyes jogi személyek (
MTA, Országos Vitézi Szék, egyetemek és főiskolák stb. ) képviselői. A kormányzó
kinevezésével vehetett részt a
törvényhozás munkájában 40 ( később 87 ) személy.
A
hatalom koncentrációjára törekvő és a közjogi hagyományokat megtagadó kommunista
vezetés megszűntette a második kamarát, természetesen még annak lehetőségét is.
A
rendszerváltás, a különböző politikai erők kényes egyensúlykeresése során
megalkotott alkotmányreformban a szenátusnak nem jutott hely, a bikamerális
rendszer nem kelt új életre. A Horthy-korral kapcsolatos előítéletek is
meggátolhatták a szenátus ismételt létre hívását. Kulcsár Kálmán szerint a
lengyel második kamara időleges posztkommunista eluraltságának rossz
tapasztalatai is ellene hatottak. Alkotmányjogi szakirodalmunk igen jelentős
képviselői azonban hitet tesznek a vitatott jogintézmény mellett.
A gazdag
történelmi hagyományokkal rendelkező kétkamarás rendszer gondolatai a jelenkor
igényeinek ( és érdekeinek ) szűrőjén keresztül módosulva jelennek meg. A
tudomány kész modelleket is kidolgozott a szenátus megvalósításáról.
Kulcsár
Kálmán a következők szerint állítaná össze a 100 tagú
kamarát:
1. A
tagok negyven százalékát az önkormányzatok delegáltjai alkotnák
( Főváros, megyei jogú városok, tízezernél kevesebb és több lakosú
települések 10-10 % - az arány más is lehet, pl.: az első kettő, illetve a
második és harmadik egyharmad-egyharmad[85]);
2.
Húsz
százalékot az ország legfontosabb köztestületei választanák
( MTA, szakmai kamarák, egyetemek );
3.
A
harmadik csoportot (20%) a nemzetiségi szervezetek választottjai
jelentenék;
4.
A
negyedik csoportot a köztársasági elnök nevezné ki egyes, jelentős társadalmi
megbecsülést kivívott neves művészek, tudósok, szakemberek
közül.
Az
egyházak képviselőit is bevonná, ha belső szabályzatuk lehetővé tenné ezt[86],
a szakszervezeteknek azonban más képviseleti fórumot tart
megfelelőnek.
Dezső
Márta ¾ részben a megyei önkormányzatokra építené a szenátust. A képviselők
megválasztása vagy kislistás rendszerben közvetlenül történne, vagy inkább az
önkormányzatok által, állampolgárok és társadalmi szervezetek jelölése alapján,
hisz szerinte így markánsabban jut kifejezésre az önkormányzatok képviselete.
Megyénként 2, 3 vagy 4 ( de azonos számú ) jelölt nyerne mandátumot. Ennek
függvényében 60, 80, legföljebb 100 tagú lenne a második kamara. A többi
képviselőt a határon túli magyarság
( postai úton 2-4 fő ), valamint a magyarországi kisebbségek ( 1-1 fő )
adnák, illetve hazánk minden, korábbi miniszterelnöke és köztársasági elnöke
jutna be a szenátusba. ( Dezső Márta ezen elnevezést támogatja.
)
Takács
Imre a király nélküli királyság második kamarájának tényezői közül a regionális
és közintézményi delegáltakat tartaná egy esetleges második kamarába bevonandó
tényezőknek.
Pokol
Béla Területi Tanács, Sajó András Kerületi Gyűlés néven szintén az
önkormányzati-körzeti elv alapján építené fel a kérdéses testületet.
Bihari
Mihály korporatív, etnikai, vallási elemeket javasol a szenátus felállítására;
akár a szervek tagsága általi választás, akár pozícionális vagy hivatali elv
alapján, de nem veti el a kooptálás korlátozott érvényesülését
sem.
Samu
Mihály önkormányzatok és civil szervezetek képviselőiből álló második kamara
lehetőségét vázolja föl, emellett rámutat egy igen sajátos, nemigen emlegetett
megoldásra, mely a korporativizmus és a népképviseleti elv erényeit társoltatja.
A rendszerváltás során vetődött fel, hogy különböző érdekképviseleti szervek,
szakszervezetek, egyesületek stb. indíthassanak a hagyományos pártokhoz
hasonlóan listát, s az állampolgárok szavazhassanak egy pártra s emellett egy
civil szervezetre. ( Utóbbi alapján a második kamarába lehetne bekerülni.
)
Ifj.
Trócsányi László – az előbbiek mellett – a kereskedelmi- és iparkamarák
képviselőit és egyes tisztségek viselőit is ( például: MNB és Legfelső Bíróság
elnöke ) lehetséges alkotó tényezőként említ.
A
második kamara mellett hitet tevő pártok ( FKGP, KDNP, MIÉP ) részéről még
felvetődött a diákok, nyugdíjasok, testi fogyatékosok, sportolók tagsága is.[87]
Tehát a második kamara igen
összetett szempontokból képviselhetné a társadalom érdekeit, ennek ellenére
felállítása – bár a szaktekintélyek sora támogatja – valószínűleg csupán terv
marad. A létre hívását illető esetleges megegyezést követően pontos
összeállítása
osztaná meg az alkotmányozókat.
Saját elképzelésemet a reformokról szóló részben tárgyalom.
Reformelképzelések
és lehetőségek
A pártok
terveiről
·
Az
1989.évi választójogi törvény egyszeri használatra készült[88],
ehhez képest jól kiállta az idő próbáját: a közép-kelet-európai rendszerek közül
a legállékonyabbnak, legtartósabbnak bizonyult. Persze a győzteseknek mindig
megfelelő, a veszteseknek mindig pallérozandó az adott
megoldás...
·
Az első
választás után az MDF a
modell változatlansága mellett tört kopját, később az ekkor még 4%-os küszöb
felemeléséért kardoskodott. A nagyjából hasonlóan szerepelt MSZP és KDNP is a
vegyes rendszer hívének mutatkozott, de a rendszer valamily mérvű arányosítását
tartották kívánatosnak, a listás rész szerepének növelésével. Az MSZP a küszöb
eltörlésére vagy legalábbis mérséklésére tett javaslatot. Az FKgP álláspontja
a kormányból való kilépés után szintén az arányosítás, így a küszöb torzító
hatásának hangsúlyozásában csendült ki. A Fidesz és az
SZDSZ a
parlament létszámának csökkentését irányozta elő. Előbbi 200-240 fős
képviselőtestületet tartott volna üdvösnek, utóbbi 280-as létszámú országgyűlést
képzelt volna el, méghozzá a területi lista távoztatásával, és országos
kompenzációs lista ( azaz egyszavazatos struktúra ) létre hívásával. A ciklus
során azonban csupán egy változás történt: 1993 decemberében a küszöböt 5%-ra
emelték. A választási programok is nagyjából a fentiekhez igazodtak. Az FKgP –
G. Nagyné Maczó Ágnes tervezetét felkarolva – a pusztán ( továbbra is 176 fős ) egyéni rendszer
megteremtését írta lobogójára, melyet összekapcsolt a képviselők
visszahívhatóságának intézményével. Majd’ minden párt elképzeléseinek
sugárpontjában az igen népszerű költségmegtakarítást célzó létszámcsökkentés
terve állott tehát. A másik alapösszefüggés, hogy a főképp a kieséstől tartó
pártok indítványozták a küszöb eltörlését.
(, kirekesztőleg az utolsó kisgazda elképzelést. )
·
Az
1994-ben hatalomra jutott erők kormányprogramja magában foglalta a választási
rendszer reformját. Az egyfordulós, relatív többségi modell megteremtését és az
arányosság előmozdítását határozták el. Ennek alapján többféle javaslat látott
napvilágot. Az „A”
variáns csupán a fenti célokat vette
tervbe az első fordulós érvényességi és eredményességi küszöb
eltörlésével. A szándék egyértelmű: a modell a legerősebb párt túlnyomóságát
mozdítja még inkább elő.[89]
A „B” terv
az SZDSZ elképzelését követte ( ld fentebb ), ez pedig a tapasztalatok szerint a
második legnagyobb pártnak ( jelesül az SZDSZ-nek…) kedvezett volna. Az MSZP
által ( azóta is ) leginkább támogatott „C” metódus
a már elemzett német rendszert képezi le kis eltéréssel,[90]
152 egyéni és ugyanennyi listás hellyel, 5%-os küszöbbel, valamint a megtartható
többletmandátumokkal. A „D” ötlet
ehhez nagyon hasonló, a különbség az, hogy először az egyéni mandátumokat
osztanák szét, majd kompenzációs céllal a listásokat. (Így nem lennének
többletmandátumok.) Ez úgy történnék, hogy az egy mandátum megszerzésének
feltételét jelentő, az egyéni és listás voksokból kiszámított kvótát
megszorozzák az egyes pártok által elért egyéni győzelmek számával, s eme
értéket levonják a listás szavazatokból. A területi elosztás tehát csupán a
kompenzáció alapján történne. A tervezet országos szintet is előirányoz, melynek
talpköve a listás töredékszavazatok száma lenne. A töredékből levonnák a pártok
által részarányuknál több mandátumot eredményező szavazatszámot.[91]
Mindazonáltal e rendszer arányossága valószínűleg a „C”-é alatt maradna.[92]
Az „E”
módozat
az egyéni körzetek számát 120-150-re mérsékelné, a területi listás helyeket
180-200-ra növelné, s 60 helyet juttatna a 3%-os küszöbbel működő országos
listának. A javaslat megszüntetné a mandátumok „felcsúszásának” lehetőségét,
LR-módszert alkalmazva. E tervezet egy változata 120 egyéni, 120 országos (!)
listás képviselőt juttatna mandátumhoz, 60 fős kompenzációs listát
fönntartva. Jóllehet 1996
márciusában hat(-, majd hét)párti tárgyalások kezdődtek, úgy tűnt, a Fidesz és
az SZDSZ is támogathatná a megszemélyesített arányos rendszert, érdemi
változtatást nem hajthattak végre.
·
A 98-as
választások előtt az FKgP, a Fidesz és az SZDSZ írta lobogójára a parlament
létszámának csökkentését. A kisgazdák
visszatértek régebbi álláspontjukhoz, a rendszer arányosítása, s következendőleg
az egyéni kerületek számának csökkentése mellett téve hitet. Ezen modellben egy
170 fős alsóházat és egy 70 fős felsőházat vázoltak föl. A győztes párt
hozzávetőleg 220-250 létszámú egykamarás országgyűlést képzelt el. Az egyéni
kerületek érintetlenül hagyása mellett a listás ág reformját irányozták elő, a
kétszintűség megszüntetésével, és egy közöttes regionális elosztás
megteremtésével. A nagyobb körzetek a kisebb pártok számára is méltányosabbak a
Fidesz érvelése szerint, mindazonáltal részletes koncepciót nem dolgoztak ki.[93]
Az MDF nem
volt a létszámcsökkentés híve, így e törekvések háttérbe szorultak.[94]
A MIÉP
a
legnagyobb kormánypárt koncepcióját a kis pártokat tekintve méltánytalannak
ítélte. Az SZDSZ és az
MSZP – a
választási rendszert illetően – kitartott régi elképzelései mellett, előbbi a
kompenzációs országos lista, utóbbi a perszonalizált PR-rendszer
mellett
„serkenkedett”. Lamperth[95]
a német példára hivatkozva a jelenlegi rendszer
erényeit és a nagyobb fokú arányosságot
egyetemleg látná biztosítottnak a megszemélyesített arányos képviseleti
modellben, ugyanakkor megfeledkezik arról a tényről, hogy adott választási
rendszer egészen eltérő eredményeket produkálhat. A jelenlegi megoldás mellett
elméletileg sokkal nagyobb szavazat-mandátum összecsengés is elképzelhető, míg
Németországban egyfajta „választási csodának” lehettünk tanúivá.[96]
Képzeljük el, hogy egy tízmandátumos körzetben[97]
egy párt 30 %-os részesedéssel akár mind az 5 egyéni képviselőséget
megszerezheti a relatív többségi rendszerben, holott az arányosan osztályrészül
jutó háromhoz képest 2 többletmandátum keletkeznék. Nem tudok egyetérteni tehát
azzal a megállapítással, hogy a többletmandátumok száma biztosan csekély.[98]
Nem fedezhető fel a tervezetben a Németországban bevált országos
mandátumösszesítés sem. A körzetekben a kiosztható kisszámú mandátum, országos
lista nem lévén, az 5-10 %-os pártokra nézvést igen sérelmes lenne. Az
országgyűlés létszáma alig csökkenne. Mivel a választási rendszer
megváltoztatása kétharmados kérdés, az ellenzék egyetértésére is szükség lenne.
1999 januárjában a Kisgazdapárt kezdeményezte a hatpárti tárgyalásokat, s
többszöri egyeztetés után a parlament március 2-án 12 tagú eseti bizottságot
alakított az e téma szakértőjének (is) számító Pokol Béla
elnökletével.
A szakma
javaslatai
·
Választási
rendszerünk ellentmondásai a szakma jobbító szándékú pergőtüzének is régóta
célpontjában állnak. A szakemberek
körében főként az arányosítás kérdése jutott túlnyomóságra.[99]
Ennek előmozdítására megfelelő megoldásnak tartják a mandátumok elosztásának
olyatén átalakítását, hogy
azok maradéktalanul kerüljenek kiosztásra a megyei listákról, s ne „csúszhassanak föl” az országos
szintre. Ez történhetnék az LR-Hare rendszer szerint. Fölvetődhetik, hogy az
országos listáról csupán a többi szintet tekintve alulképviselt pártok
részesedhessenek, azaz a listás töredékszavazatok
maradjanak figyelmen kívül. [100]
Szoboszlai a német rendszer leképezésének lehetőségét is fölveti. A parlament
létszámcsökkentésének
általában népszerű elképzelésével Fábián György azt az észbizonyságot szegezi
szembe, hogy az elvégzendő munkák, feladatok nem csökkennének, tehát a
pártapparátusokat, szakértői csoportokat kellene bővíteni, s emiatt semminemű
megtakarítás nem maradna. ( Az mindenképp megfontolandó, hogy ennek tükrében
csökkentsék a létszámot és szabályozzák a frakciók támogatását, mert talán lenne
megoldás, mely a takarékosság és a létszámcsökkentés szempontjából egyetemleg
sándoripolcra emelkedhetnék, vagyis megvalósítaná a létszámmérséklést és
egyúttal nem vonná maga után a szakértői támogatás nagyarányú emelését. ) Ugyanő
a körzeti magnitúdó növelése és a választási formula, a számítási mód reformja
mellett kardoskodik. A bekerülési küszöböt
illetően, mint
a listás részről szóló fejezetben szó volt róla, ha létjogát nem is tagadják,
mértékét általában túlzónak tartják a tudományterület művelői.[101]
Többeknél fölmerül a relatív többségi egyfordulós rendszerre való áttérés
gondolata az egyéni kerületek vonatkozásában, hisz egyesek szerint a második
forduló nem változtat jelentősen az első kör erőviszonyain[102],
sőt, mások úgy vélik, még arányosabb elosztást is eredményez[103].
Az említettem elméletekből azonban kinyilvánodik, hogy a szakértők úgyszólván
mindegyike perbe száll a rendszer típusának megváltoztatásával. Dezső
Márta a modell egészének megőrzése mellett fölveti a második kamara létre
hívásának lehetőségét, ennek okából az alsóház létszámcsökkentését, és
párhuzamosan az arányosítás kérdését. Az egyéni kerületek számát 130-ra
mérsékelné[104],
a 140-es keretű területi és a 30-as országos lista a kompenzációra nagyobb
lehetőséget nyújtana az arányos rész nagyobb aránya okából. Az egyéni
választásokat relatív többségűvé változtatná, a megyei listás mandátumokat maradéktalanul kiosztatná. Eme „arany
középutat” célba vevő megoldás kapcsán csak az a kérdés merül föl, hogy a
területi szint képviselői helyeinek további csökkenése révén keletkezhető
további aránytalanodást ellensúlyozni tudná-e az országos
kompenzáció.
Egy lehetséges
megoldás…
Ennyi
kritikus elemzés, ennyi „kíméletlen” bírálat után az olvasóban joggal vetődhetik
fel a kérdés, vajon e sorok írójának van-e megoldási javaslata, s ha igen,
megállja-e a helyét az ésszerűség ítélőszéke előtt. Nos, megkísérlem, hogy
eleget tegyek ezen kívánalmaknak, hozzátéve, hogy az alábbi terv is csupán egy
lesz a ( támadható ) sok közül…
A
reformok szükségszerűségét az alábbi csapásirányok szerint vélem
elengedhetetlennek: az aránytalanság, a kiszoruló
pártok, a parlament létszáma,
mindazonáltal kardot kötök a modell jelenlegi előnye, az egyének közötti
választás
lehetősége mellett. A választási rendszer megújítását egy vele szorosan
összekapcsolódó kérdéskör, a kormányforma átalakításával
egyidejűleg
tartanám kívánatosnak. A következők során erre irányuló szerves egységgé
„tetemesített” elképzeléseimet fogom levezetni. A magyar alkotmányos
berendezkedés egyik igen vitályos pontja a kétharmados törvények
kérdésköre. Kormány(ok)
és ellenzék(ek) között áthidalhatatlan szakadék feszül, s ez a gond a
kormányzást voltaképp meg is béníthatja. Javaslatom: a kétharmados döntések ( az
alkotmányozás és egyes személyi kérdések, például az alkotmánybírák
megválasztása kivételével ) eltörlése, s a kérdéskörök valamilyen más
többletmegszorításokkal történő biztosítása. Ez lehetne az összes képviselő
létszámának több mint fele, illetve elképzelhető esetleg a szlovák alkotmány
által előírt 60 %, valamint bekapcsolható a rendszerbe szenátus is[105].
A túlhatalom ellenszere a parlament arányossága volna.[106]
Támasztékul szeretném hívni ezzel összefüggőleg Considérant
lemmáját, aki szerint a többségi elv a
döntés elve, az arányossági elv pedig a képviseleté. A parlament a
szuverenitás átlényegült letéteményese, az elsődlegesnek tekintett közvetett
demokrácia gyakorlásának hivatottja. Azonban a népfelség elvének fontos
tartozványa, hogy – mintegy a közvetlen demokrácia gyakorlásaként – az
állampolgárok közössége hozza létre azt a szervet, melyre hatalmát a célszerűség
és szakszerűség követelményének hárulataként átruházza. E szemszögből,
véleményem szerint, nem védhető az aránytalanság, valamint a jelenlegi küszöb,
mert mintegy 300 000 választó társadalmilag igenis komoly támogatottságot
jelent[107].
A konstruktív
bizalmatlanság
intézménye a kormányozhatóság oltalmazványosa volna. (Esetleg ezzel párhuzamosan
el kellene határolni a kormány eredeti jogalkotási tárgyköreit, úgy, hogy az
érintett kérdéseket nem törvény, hanem kormányrendelet szabályozza, ezáltal is
oldva a parlamenttől való függését.[108]
) Az EU is a tagállamok választási rendszerének arányosítására ébreget, a
csatlakozásra figyelemmel ezt nem árt nekünk sem szem ellőtt
tartanunk.
Azon,
szinte szentségtörésnek tűnő kijelentés mellett kezesítem magam, hogy a
személyek közötti választásra a legnagyobb lehetőséget nem az egyéni rendszer
kínálja, hanem a preferenciális lista!
Mint
már szó volt róla, a választók az egyénekben is a pártot keresik[109],
a szavazatok megosztására ritkán kerül sor. Az egy párt mellett határozottan
hitet tevő polgároknak semminemű beleszólásuk nincs, hogy saját pártjukból kit
juttassanak képviselői méltóságba, vagyis csupán a „másodlagos rekrutáció”, a
párton belüli küzdelem dominál, mintegy a választók megkerülésével. A módosító
szavazatoknak ama formájáért szállok síkra, amely lehetővé teszi a szavazatok
különböző pártok közötti megosztását, illetve kumulálását, vagyis egyetlen
jelölt többszöri megerősítését.
A
fölvázolt igényeket több elképzelhető modell is kielégíti, melyek egy
gondolatsor módozatai.
Elképzelhetőnek
tartok egy pusztán országos
listáról
történő elosztást ( Itt a preferálás lehetőségének technikai nehézségeit,
nevezetesen, túl sok képviselőt kellene az országos listán fölsorolni, hogy ne
csupán az élen állók közül lehessen választani, úgy oldanám meg, hogy a
szavazólapon a támogatni kívánt képviselő meghirdetett kódszámát lehetne
megjelölni ).
Ha területi szintet is létesítenénk, a
regionális
listákat
javasolnám ezen célra, mert a nagyobb mandátumszám arányosabb elosztást
eredményez.
( Ez ráadásul egybecseng az EU régiókban való gondolkozásának, s a
körzetek is sokszor mesterséges alkotványok, így a jelöltek azokhoz sem kötődnek
feltétlenül erősebben. ) E modellben a jogosultak a regionális listákon szereplő
jelöltek között oszthatnák meg voksaikat, mondjuk 4-et vagy 5-öt. ( Az
egész szavazás ennyiből állna, tehát nem jelentene a polgároknak jelentősebb
terhet. ) A mandátumokat a pártokra
leadott szavazatok szerint osztanák ki, a preferenciák csupán a pártokon belüli
sorrendet befolyásolnák. Az
arányosítást országos kompenzációs lista segíthetné.
A
nagyobb pártok miatt, melyek kompenzációs helyeket nem kapnak, a görög
rendszerhez hasonlóan eloszthatnánk egy meghatározott számú mandátumot az országosan összesített szavazatok
alapján, hogy a legfontosabb személyek bejutását semmi se veszélyeztesse. (
Ugyanakkor fölvetődhetik, a kérdés, hogy vajon a népszerűtlen, regionális
listákról bejutni képtelen pártvezéreket segítenünk kell-e ily módon.
)
A
fentieket fejleszti tovább az a gondolatsor, mely szerint a voksokat központilag
összesítenék, majd a pártok részesedését leosztanánk a területi listák között.[110]
( S ekkor is elképzelhető néhány mandátum országos elosztása. )
A talán
legüdvösebb az a felépítmény volna, melynek talpköve az előbbiekhez hasonlóan a
regionális szint. A
szavazatokat országos fokozatban
összesítenék, s az országos listák között osztanák el. A
regionális állomásról az a képviselő nyerhetne
mandátumot, aki elnyeri a pártja regionális listájára leadott szavazatok
meghatározott százalékát[111]
( mondjuk 10 %-ot, de feltétlenül csak annyit, hogy a preferenciáknak
jelentős szerepük legyen ), vagy a régióban az összes voks bizonyos hányadát.
Eme modellben helyet szoríthatnánk még a független
képviselőknek is,
mégpedig úgy, hogy rájuk nézvést is meghatároznánk egy kvótát ( esetleg
kedvezőbbet a listásnál ), és annak elérése esetén képviselőséget juttatnánk
osztályrészükül. ( Esetleg a függetlenekre eső szavazatok szerint járó
mandátumokat osztanánk ki a szavazatok aránya szerint, illetve
többletmandátumokat képeznénk a német rendszerhez hasonlóan. ) A preferenciás
úton már a régióban megszerzett mandátumok számát levonnák az országosan
kiszámított összmennyiségből.
A
fölvázolt rendszerekben ( lényegében egy modell 5 lehetséges módozata ) a
mandátumelosztás alapjául egy méltányos algoritmus szolgálhatna, ez lehetne
LR-Hare, avagy –
főképp, ha pusztán megyei szinten osztjuk el a helyeket – Sainte-Lague, mely
segítségével a viszonylag csekély mandátumból is részeltetni lehetne a kis
pártokat.
Küszöbbel
valószínűleg nem
próbálnám akadályozni a parlamentbe jutás útját. Ha mégis ( a pártok töménytelen
megszaporodása esetén ) ez 1-3 % lehetne, esetleg a részesedés feltétele egy
regionális mandátum elnyerése volna.[112]
Meghatározott szavazatszám eléréséhez
is köthetnénk a bejutást. Elképzelhető, hogy a kisebb ( például 1 % alatti )
pártok csupán egy-egy szószólói helyet kapjanak.
Ezen
módszer szerint tetszőlegesen változtathatjuk a parlament létszámát. Ezt úgy
célszerű megtenni, hogy az így megtakarított összeg jelentősebb legyen a
szakértőkre fordítandó többletösszegnél. ( Véleményem szerint a képviselők
messze nem mindegyike szakértője bizottsági területének, így a pártapparátusok
hathatósabb munkát végezhetnek. Magam egy 200 fős alsó- és egy 100 fős felsőház
mellett török lándzsát, figyelemmel a hasonló nagyságú országok adataira.
)
A már
említett második kamarát
illetően nehezebb egy kész tervvel előállni. Megannyi remek ötlet és nemzetközi
példa, megannyi képviseletre méltó érték és megjelenítendő társadalmi érdek
láttán minden elképzelés teljesen szubjektívnak tűnik. Itt ugyanis nem egyetlen
( népképviseleti ) elv helyes mederbe terelése a cél, hanem egyéb elvek közül
minél többnek az érvényre juttatása. Magam főképp az alábbiakat javasolnám a
szenátus tagságába.
Második
kamaránk módot adhatna a határon túl élő
magyarok
képviseletére, ezt hazánk történelmi hagyományai, a nemzet szétszakítottsága,
valamint a kérdés mai, hiányos rendezése is indokolja.[113]
A
regionális
képviseletnek a
közvetett és közvetlen formája mellett is szólnak érvek, én utóbbi mellett
teszem le a voksom – tekintettel a népképviseleti kamara tekintetében javasolt
listás rendszerre. A választás megfelelő formája lehetne az ír szavazatátruházó
modell, mely a sokadlagos (
második, harmadik stb. ) preferenciákat is figyelembe veszi. ( Ordinális
szavazás ). A választás a népképviseleti ciklus félidején történne,
megfontolandó a rotáció is.[114]
A
köztársasági elnök által
a
közélet, tudomány, művészet, sport kiválóságai közül élethossziglan
kinevezettek is a tagok közé emelkedhetnének.[115]
Érdekes
ötlet a népképviseleti és a
korporatív elv egyesítése ( ld.
az előző fejezetet ). Ezt a módszert arra használnám eszközül, hogy a választók
meghatározzák, a civil szféra tagjai, társadalmi szervezetek, kamarák közül
melyek legyenek a szenátus alkotó tényezői.[116]
A (
volt ) tisztségen
alapuló
tagságra irányuló javaslatok között nem találtam példát a volt alkotmánybírák,
alkotmánybírósági elnökök ajánlására. Pedig így talán javítható lenne a
törvényhozás előzetes szűrése az alkotmányos alapjogok jegyében, s feleslegessé
válhatna olykor az utólagos normakontroll az Alkotmánybíróság gyakorlatát
belülről ismerő személy révén.
A
szellemi elit ( MTA,
egyetemi tanárok, Rektori Konferencia ) képviselőinek bevonását is megfontolandó
ötletnek tartom.
E
kézirat megszületésének időpontjában a különbizottság csupán a kapcsolt listák
megszüntetése tekintetében jutott egyetértésre. Megoldatlan még a kisebbségek
parlamenti képviselete[117],
illetve a majdani európai uniós képviseleti rendszer megteremtése. A további
reformok előkészítésének feladata már félő, hogy a következő jogászgenerációkra
marad…
1990. |
szavazat |
mandátum |
L-H-index |
Legkisebb
négyzetek |
négyzetek |
indexe |
egyéni |
területi |
országos
|
|
MDF |
24.73% |
42.7% |
17.97% |
322.9%
|
|
114 |
40 |
10 |
| |
SZDSZ |
21.39% |
23.6% |
2.21% |
4.88%
|
|
35 |
34 |
23 |
| |
FKgP |
11.76% |
11.4% |
0.36% |
0.123%
|
|
11 |
16 |
17 |
| |
MSZP |
10.89% |
8.55 |
2.34% |
5.47%
|
|
1 |
14 |
18 |
| |
Fidesz |
8.95% |
5.4% |
3.55% |
12.6%
|
|
1 |
8 |
12 |
| |
KDNP |
6.46% |
5.4% |
1.06% |
1.12%
|
|
3 |
8 |
10 |
| |
Agrárszöv. |
3.13% |
0.26% |
2.87% |
8.23%
|
|
1 |
|
|
| |
többiek |
12.69% |
0.% |
12.69% |
161.03%
|
|
10 |
|
|
| |
Összesen |
|
|
43.05% |
516.353%
|
|
|
|
|
| |
Indexérték |
|
|
21.525% |
16.06%
|
|
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| |
1994. |
|
|
|
|
|
|
|
|
| |
MSZP |
32.99% |
54.14% |
21.15% |
447.3%
|
|
149 |
53 |
7 |
| |
SZDSZ |
19.74% |
17.98% |
1.86% |
3.46%
|
|
17 |
28 |
25 |
| |
MDF |
11.74% |
9.84% |
1.9% |
3.61%
|
|
4 |
18 |
15 |
| |
FKgP |
8.82% |
6.74% |
2.08% |
4.32%
|
|
1 |
14 |
11 |
| |
KDNP |
7.03% |
5.7% |
1.33% |
1.77%
|
|
3 |
5 |
14 |
| |
Fidesz |
7.02% |
5.18% |
1.84% |
3.39%
|
|
0 |
7 |
13 |
| |
Agrárszöv |
2.1% |
0.26% |
1.84% |
0.0676%
|
|
1 |
|
|
| |
többiek |
12.4% |
0.% |
12.4% |
153.79%
|
|
1 |
|
|
| |
Összesen |
|
|
44.4% |
616.55%
|
|
|
|
|
| |
Indexérték |
|
|
22.2% |
17.57%
|
|
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1998. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Fidesz |
29.48% |
38.34% |
8.86% |
78.5%
|
|
90 |
48 |
10 |
| |
MSZP |
32.92% |
34.72% |
1.8% |
3.24%
|
|
54 |
50 |
30 |
| |
FKgP |
13.45% |
12.44% |
1.01% |
1.02%
|
|
12 |
22 |
14 |
| |
SZDSZ |
7.57% |
6.2% |
1.37% |
1.87%
|
|
2 |
5 |
17 |
| |
MIÉP |
5.47% |
3.62% |
1.85% |
3.42%
|
|
0 |
3 |
11 |
| |
MDF |
2.8% |
4.4% |
1.6% |
2.56%
|
|
17 |
0 |
0 |
| |
többiek |
8.31% |
0.% |
8.31% |
69.%
|
|
1 |
|
|
|
·
Fábián
György ( szerk. ): Választási rendszerek, Osiris-Láthatatlan Kollégium
1997
Különös tekintettel az
alábbi tanulmányokra:
Kovács
László Imre: Választás és Választási rendszer
Douglas
W. Rae: A választási rendszer változó elemei
Arendt
Lijphart: Választási rendszerek: Típusok, formák,
fejlődésvonalak
Michael
Gallagher: Arányosság, aránytalanság és választási
rendszerek
Max
Kaase: Megszemélyesített arányos képviselet
Mirjana
Kasapovic-Dieter Nohlen: Választási rendszerek és rendszerváltás
Kelet-Európában
David
Butler: A Westminster-modell változásai
Fábián
György-Kovács László Imre: Az arányosság újabb dimenziói
·
Szoboszlai
György: Képviselet és választási rendszer európai kontexusban, Politikatudományi
szemle 1998. 1.sz
·
Kukorelli
István: Az alkotmányozás évtizede, Korona Kiadó 1995.
·
Fábián
György: A magyar választási rendszer kelet-közép európai összehasonlításban,
Politikatudományi szemle 1999. 3. szám
·
Szoboszlai
György: A választási rendszer és a választási eredmények összefüggései,
Info-Társadalomtudomány 22. Sz
·
Kovács
László Imre: Voksok és mandátumok, Társadalmi Szemle,
12/92
·
Fábián
György: Választási rendszerek és a magyar megoldás, Társadalmi Szemle 4/94
·
Wiener
György: A választási rendszer reformja, Magyar Közigazgatás
6/97
·
Dezső
Márta: A választási rendszer életképessége és anomáliái, Választások
1995.
·
Pokol
Béla: A magyar parlamentarizmus, Cserépfalvi 1994.
·
Körösényi
András: A magyar politikai rendszer, Osiris 1998.
·
Schmidt
Péter: Választottunk ( Széljegyzetek a választáshoz , Parlamenti választások
1990. MTA Társadalomtudományi Intézet 1990.
·
Dezső
Márta-Tóth Zoltán: Választási rendszerek, BM Kiadó 1996.
·
Wiener
György: A kelet-közép európai választások összehasonlítása,
Info-Társadalomtudomány 22. sz. 1992.
·
Szente
Zoltán: Bevezetés a parlamenti jogba, Atlantisz 1998.
·
Dezső
Márta, Kukorelli István ( szerk. ): Választástudományi tanulmányok, Országos
Választási Iroda, 1999.
·
Kelet-Európa
új alkotmányai, szerkesztette: Tóth Károly, JATE-ÁJK Alkotmányjogi Tanszék,
1997.
·
1989
. évi XXXIV. törvény az országgyűlési képviselők választásáról, és az ennek
módosításáról szóló 1994. évi III., 1997. évi C., ill. XCVI. tv.
·
Magyar
alkotmánytörténet, szerkesztette: Mezey Barna. Osiris Kiadó
1996.
·
Alkotmánytan,
szerkesztette: Kukorelli István. Osiris Kiadó 1996.
·
Bihari
Mihály-Pokol Béla: Politológia. Nemzeti Tankönyvkiadó
1992.
·
Takács Imre: A
törvényhozás második kamarája. Társadalmi Szemle 1995. 10.
szám
·
Kulcsár
Kálmán: A kétkamarás országgyűlés problémája. Társadalmi Szemle 1995. 10.
szám
[1] Dezső Márta mutat rá erre az elméleti problémára, ld.: Dezső Márta: Képviselet és választás a parlamenti jogban
[2] Dezső Márta: Képviselet és választás a parlamenti jogban; 35.o.
[3] ld Kovács L. I.: Id. mű
[4] Ezen elmélet szerint tehát a magyaréhoz leginkább hasonlónak tartott német választási rendszer nem vegyes, hanem arányos ( , hisz a mandátumokat a pártlistás szavazatok alapján osztják szét ) ! D. M. is oda sorolja. Arányossági mutatója 99% körül mozog, ami persze szintén megerősíti eme kategorizálást.
[5] Richard Rose politológiai-szociológiai álláspontja
[6] 1864-ben Amszterdamban, 1885-ben Antwerpenben tanácskoztak a téma szakértői, többek között arról, hogy a Thomas Hare vagy a Viktor d’Hont által megalkotott szisztéma a jobb-e.
[7] Nem nehéz belátni, ez a nagyobb pártoknak kedvez és az arányosságot is óriási mértékben torzítja, egyesek szerint nem is PR-rendszert eredményezve.
[8] Ezzel a lakosságnak csupán 5-7%-a lett választójogosultsága az első világháborúig, s az országgyűlés szociális összetétele sem sokban tért el a korábbitól. A fő különbség, hogy nem a születési előjog volt a szavazás feltétele.
[9] Az 1919. évi XXV. néptörvény is ugyanezeket a célokat tűzte ki.
[10] A Lex Bethlen (1922) például már tíz évi állampolgárságot, két éves helyben lakást, lakás tulajdonlását, négy elemi elvégzését, nőknél 30 év betöltését szabták feltételül. A későbbiekben ezek szigorodtak, ld. Erről nagyon részletesen Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet, A népképviseleti választójog fejezetét (266. old)
[11] A listás rész a Hare-módszerhez hasonló kvóciensre (összes voks/megszerezhető mandátum) épült.
[12] Hasonló prémiumos rendszer ma is ismeretes. Például a paraguayi választási rendszerben a győztes párt eleve megkapja a mandátumok 2/3-át, a többi helyet arányosan osztják el. Koreában 244 képviselőt közvetlenül választanak, 38-at jelölhet a győztes párt, 37-et a többiek. Máltán a győztes négy prémiummandátumot kap. ( A köztudatban egyébként gyakorta az él, hogy a hatályos magyar rendszerben a győztes párt megkapja a küszöb alattiak mandátumait. )
[13] Csak 1985-ben indulhattak először nem hivatalos jelöltek.
[14] E bizottság tagja volt az új pártok delegáltjaként Torgyán József, Áder János, Tölgyessy Péter, Balsai István, az állami vezetés (BM) révén Tóth Zoltán, az OVI későbbi vezetője, a szakmai oldal részéről pedig például Kukorelli István. Erről bővebben ld. Kukorelli István: Az alkotmányozás évtizede ( Négy választás Magyarországon )
[15] Érdekes módon a fentiek ellentétben állnak azon Dezső Márta által megfogalmazott ténnyel, mely szerint Nyugat-Európában a szocialista-liberális pártok a listás, a konzervatív erők az egyéni rendszer hívei ( ld. Wiener hiv. tanulmányát )
[16] Erről a kérdésről A magyar kormányzati rendszer című dolgozatomban szóltam részletesen.
[17] Kukorelli István
[18] Mirjana Kasapovic-Dieter Nohlen: Választási rendszerek és rendszerváltás Kelet-Európában. Az árokrendszerbe tartozik eszerint például az albán, a litván, a horvát és az orosz megoldás.
[19] Természetszerűleg saját esélyeit rontja ezáltal, hisz híveinek szavazatai megoszlanak
[20] Ez nem mindenhol honos szabály, például az indiai többségi rendszerben egy jelölt több körzetben is indulhat.
[21] A választójogi törvény viszont – ellentétben a közös- és kapcsolt listákkal – nem mondja ki, hova számít be a közös képviselő töredékszavazata.
[22] Az 1998-as választásokon egyedül a fideszes Rapcsák Andrásnak sikerült bejutnia az első fordulóban.
17 Kukorelli István
[23] Dezső Márta is hasonló megállapítást tesz.
[24] Például Németh Miklós volt miniszterelnök, Maróthy László exminiszter, Nagy Sándor, a SZOT főtitkára stb.
[25] Kukorelli István
[26] Jól szemlélteti az említett jelenséget az FKgP szavazási stratégiája a legutóbbi választásokon. Torgyán József pártelnök például a Mátészalkai egyéni választókörzetben indult, miközben a fővárosi listán szerepelt. Pokol Béla a budapesti 3. körzet mellett a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei listavezető, Lányi Zsolt a fővárosi 15.választkerületben indult, s a Veszprém megyei listán került a parlamentbe, Béres Béla neve a budapesti 8-as számú OEVK mellett a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei „lajstromon” szerepelt. Kötődésük mindegyik területi egységhez kimutatható, azonban az eltérő helyek amellett szólnak, hogy nem forrtak össze teljesen a képviselt hellyel. EZ a tendencia a pártok nagy részénél megfigyelhető.
[27] Ld Dezső Márta: A választási rendszer életképessége és anomáliái. A fenti, mások által is megfogalmazott reformjavaslat lényege, hogy az országos lista helyeiből csupán a megyei listás és egyéni eredményeikhez képest alulprezentált pártok részesedhessenek. Hasonló a véleménye Szoboszlai Györgynek is.
[28] Egyes rendszerekben ( pl.: egy korábbi NSZK-beliben ) a küszöböt választókerületenként értik. Eme modellben egy regionálisan népszerű párt, országos szinten hátrányos pozíciója ellenére is mandátumot nyerhet, viszont a bizonyos körzetekben küszöb alatti támogatottság az adott körzetben esetleg megszerezhető mandátumokat és az országos összesítésbe beleszámító töredékszavazatokat is megsemmisíti. A magyar megoldás nem „jutalmazza” az egyéniben jól szereplő pártokat sem.
[29] Dezső Márta összegezte így az AB-határozatot
[30] Az említettem AB-határozat idején 4% volt a korlát, a rossznyelvek szerint a parlamenti erők a MIÉP és a Munkáspárt kiszorítása végett emelték föl az 1994-es választások előtt.
5 Szoboszlai György említi ezt meg, de a terület egyéb jeles kutatói sem túlzottan lelkes hívei a küszöbnek.
[32] Szoboszlai szerint a küszöb egyetlen pozitív eleme, hogy a kis pártokat összefogásra sarkallja, s ezáltal a szélsőségesnek tartott, másokkal együtt nem működő pártokat háttérbe szorítja.
[33] Legföljebb egy nagy párt vihet be a parlamentbe egy ( vagy több ) kisebbet. Nyilvánvalóan csak akkor kerülhet erre sor, ha a nagyobb biztos bejutó, még a közös lista esetén is. ( Tehát egy 10% körüli pártnak kockázatos egy 1%-ossal összefogni, mert közösen sem bizonyosan átugorható a küszöb. )
[34] Viszont ennek úgyszólván csak elvi jelentősége van, hisz a közös listát a pártok nem feltétlenül a megállapodott arányszám szerint állítják össze. A megosztás úgy nyeri el értelmét, ha az mindenképp biztosítja a lista összes tagjának bejutását ( 5%-át ) külön-külön is.
[35] Nem szavazta meg viszont az országgyűlés azt a javaslatot, mely szerint az így kieső lista mintegy „magával rántja”, kiejti a másik, tehát a küszöböt önmagukban elérő párto(ka)t is.
A gyakorlatban viszont nehezen képzelhető el, hogy mi lesz az így kiesett párttal, mert a közös listán nem jelölendő meg, ki hová tartozik, tehát voltaképp a be nem jutó szervezet képviselői mandátumot szerezhetnek.
[36] A kérdést azért vetem fel, mert a dőlt betűs szöveg alapján nem egyértelmű, az összesített küszöb szigorú szabálya csupán az országosan egységes közös listákra vonatkozik – ami nyilvánvalóan logikátlan és igazságtalan, vagy pedig arról van szó, más-más pártok által közös listákat megyénként felállítani nem lehet. Az OVB értelmezése szerint más-más pártokból összeállított közös listára nincs, arra viszont van mód, hogy egyes megyékben legyen, másokban ne legyen közös lista
[37] Nézetem szerint eme modell, mivel adott párt különböző jelöltjei közöttes választásra lehetőséget nem ad, nem is preferenciális arányos rendszer, hanem inkább a német perszonalizált PR-rendszerekkel eshet hasonló tekintet alá.
[38] Az elmélet kialakította még ezen módszercsoport oltoványágait, pl.. az egyenlő arányok módszerét, melynél a 0×1, 1×2, 2×3 szorzatok négyzetgyökei jelentik az osztókat.
[39] A kvóta 100000/6=16666.7, így az elosztás az előzővel megegyező. Nagyobb kerület esetén a tapasztalat szerint arányosabb eredményt produkál a hagyományos formulánál.
[40] A kvóta 14285.7, így A-nak 4 mandátum jut! Ez is megerősíti: az egy időben Olaszországban alkalmazott Imperiali-kvóta folyományaképp nagyobb az aránytalanság. A megerősített Imperiali-formula 3-at ad a mandátumok számához. A Hare-Niemeyer-metódus szerinti elosztás azt akadályozza meg, hogy a szavazatok abszolút többségét elért párt ne kapja meg a mandátumok abszolút többségét. A teljes kvótaértéket elért pártok közötti elosztás után így a második körben az első mandátumot a szavazatok több mint felét elérő párt kapja.
[41] A belga módszer hasonlít a miénkhez.
[42] Ld.: Fábián György-Kovács László Imre: Az arányosság újabb dimenziói. A szerzőpáros kiemeli a maradék- és töredékvoks közötti különbséget. A maradékszavazat az elsődleges mandátumelosztás során fel nem használt szavazatok száma, töredékszavazat pedig a végső eljárásban a megyéből továbbvitt érték.
Véleményem szerint a megállapítás kicsit félreérthető, hisz a legnagyobb maradék elve szerint sem az erősorrend döntene, hanem szintén az, hogy a már mandátumot szerzett párt maradékszavazata, vagy a még nem bejutott párt szavazatszáma nagyobb-e.
[43] Dezső Márta: A magyar választási rendszer meghatározó vonásai
[44] Ld. Ezek részletes leírását: Michael Gallagher: Arányosság, aránytalanság és választási rendszerek.
[45] Kovács László Imre: Voksok és mandátumok
[46] Gallagher kiemeli, hogy a legkisebb négyzetének indexe arany középutat jelent az általában két végletnek tartott Loosemore-Hanby- és a Rae-index között.
[47] A részletes adatokat ld. K. L. I.: Voksok és mandátumok
[48] Szoboszlai
[49] Fábián György
[50] Többek között Salamon László ( ld. Wiener: hiv. forrás ) és Szoboszlai képviseli
[51] Dezső Márta több tanulmányában is használja szemléltetésként e példát.
[52] Annak adatait ld.. Kovács László Imre idézett tanulmányában.
[53] Szoboszlai György szemléletes megfogalmazása
[54] Fábián György szerint sokan túl nagy jelentőséget is tulajdonítanak ennek, véleményem szerint viszont az igen kicsi magyar körzetek esetében indokolt.
[55] Győzelmekor az MDF 24%-os listás szavazatarányával a listás mandátumok 33%-át szerezte meg, 1994-ben az MSZP ilyetén adatai 33, ill 44%, tehát pusztán a listás eredmények aránytalansága is számottevő.
[56] Erre a problémára többek – így Dezső Márta és Szoboszlai György is – is kölhívják a figyelmet.
[57] Pl Szoboszlai és Kovács L I
[58] Ld. Bővebben F. Gy.- K. L. I.: Az arányosság újabb dimenziói.
[59] Az effektív küszöb az az érték, melynek elérése egy adott elosztási rendszerben minimálisan szükséges ahhoz, hogy egy párt mandátumot nyerjen. Ez néha lényegesen alacsonyabb, mint a jogi küszöb.
[60] Talán ennek is tulajdonítható 1998-ban a KDNP és az MDNP rossz szereplése.
[61] Ezért is nevezik néhányan e kategóriát történeti vagy arisztokratikus felsőházaknak is.
[62] A legtipikusabban Angliára, Magyarországra, a német államokra, Spanyolországra és Japánra volt jellemző.
[63] Az USA és Oroszország minden tagállama 2-2 főt delegál a Szenátusba
[64] Ausztriában eszerint a tartományok osztályrésze 3 és 12 között szóródik
[65] Indiára jellemző ez a módozat
[66] Kilényi Géza, Szente Zoltán
[67] Belgiumban minden 200 000 lakos után egy-egy szenátort választhattak a tartományi tanácsok
[68] Hasonló szerepet tölt be a gyenge jogkörű szlovén Államtanács. A munkaadók és munkavállalók 4-4, a földművesek, kisiparosok és független foglalkozásúak szintén 4, a mezőgazdasági szervezetek 6 képviselőt delegálnak, míg míg 22-en a helyi érdekeket képviselik.
[69] Gondoljunk csak az ír, vagy a az előbb említett szlovén rendszerre, melyek különböző elveket kögítenek.
[70] Pl Olaszország, Oroszország, Portugália, Törökország
[71] Így Olaszországban a köztársasági elnök öt személyt élethossziglani hatállyal kinevezhet szenátorrá, tudományos, kulturális, művészeti érdemeire való tekintettel, illetve Angliában az uralkodó a volt miniszterelnököket uígy lorddá emelheti.
[72] Például Csehországban minden második évben kerül sor a – 6 éves mandátumú – szenátorok egyharmadának megválasztására. Hasonló rendszert követ az USA is.
[73] Megint a cseh példa: az aktív választójog 18 év, a passzív pedig a képviselőház vonatkozásában 21, a szenátuséban 40 esztendő.
[74] A „szenátus” a különböző néven nevezett arisztokrácia, a legelőkelőbb réteg, míg az alsóház a kis- és középnemesség, majd a fokozatosan fejlődő polgárság képviseleti szerve volt
[75] Takács Imre
[76] Hisz a népképviseleti parlament, azaz a győztes politikai erő választja a kormányt, szinte saját „élcsapataként”.
[77] LB elnöke, legfőbb ügyész, ombudsman, az MNB elnöke. Kulcsár Kálmán szerint a szenátus elnöke megfelelőbb volna a pártatlan államfői tisztség helyettesítő betöltésére a rendszerint aktív pártpolitikus alsóházi elnökkel szemben.
[78] Kulcsár Kálmán nyomán
[79] Gramchi nevezte így a napjainkban uralkodó pártrendszert.
[80] Például szinte egyenrangú Olaszországban, ilyenkor szokás szimmetrikus bikameralizmusról beszélni.
[81] A kategorizálást Szente Zoltán nyomán végeztem.
[82] Nem vehető ki pontosan ( ezt a kérdést kevéssé dolgozzák ki ), azonban úgy tűnik, szakirodalmunk nagyjai a második vagy harmadik kategóriás rendszert kívánják hazánkban meghonosítani.
[83] Dezső Márta nyomán
[84] Megszűnt a címzetes katolikus püspökök és a főispánok tagsága. Ugyanakkor bekerült a Kúria, a Budapesti Ítélőtábla, a Közigazgatási Bíróság elnöke, az uralkodó által élethossziglan kinevezett 50 tag, és valamennyi bevett egyház képviselője.
[85] Tehát egészen különös módon nem a települések elhelyezkedése, hanem a nagysága lenne a döntő tényező.
[86] A katolikus egyház belső szabályai nem teszik lehetővé az egyházi tisztségviselők világi pozícióvállalását, emiatt nem képviselhetné minden felekezetet erre megválasztott tisztségviselője – mutat rá Kulcsár Kálmán. ( Az általa jelölt külsős delegált azonban igen, ez megoldást jelenthetne. )
[87] Ld például: Hazánk Holnap, Kisgazda program
[88] Schmidt Péter megfogalmazása, Megerősíti Kukorelli István is.
[89] Wiener György véleménye.
[90] Wiener leírásából úgy tűnik, a szavazatokat nem összesítenék országos szinten a megyei listák közötti elosztás előtt, mint az eredetinél.
[91] Az SZDSZ-es Szigethy István dolgozta ki eme modellt.
[92] Wiener
[93] Legalábbis Lamperth Mónika szerint. „Mint sánta ló az ügetőn”? Népszabadság, 1999. július 30.
[94] Lamperth szerint már Pokol Béla (FKgP) is a radikális létszámcsökkentés lehetetlenségét hangsúlyozta, kiemelve, hogy az egyéni kerületek száma nem vihető 150 alá, tehát a nagy mérséklés ára a listás rész megnyirbálása volna, ami az aránytalanság további fokozódásának veszélyét hordozza.
[95] Ld.:Lamperth Mónika. Hiv. cikk
[96] Nohlen jellemzi így a két domináns párt együttes szavazatarányának növekedését, s az arányosság ennek tulajdonítható magas szintjét.
[97] A tervezet szerint 304 fős lenne a parlament létszáma, tehát a tízfős körzet még az átlagosnál is kisebb.
[98] Ld. a hiv. cikket!
[99] Dezső Márta, Szoboszlai György, Wiener György, Fábián György, Kovács László Imre egyaránt emellett tör serkényt.
[100] Dezső Márta, Szoboszlai
[101] Szoboszlai, Wiener,
[102] Kukorelli István
[103] Szoboszlai
[104] Mint már írtam róla, egyesek az egyéni kerületek számának legfeljebb 150-re történő mérséklését tartják elképzelhetőnek a beoszthatóság nehézsége miatt.
[105] Ennek előnyeiről ld. az előző fejezetet
[106] Nem osztom azonban Bagehot elméletét, miszerént a többség kormányoz, a kisebbség kritizál. Az ellenzéknek a dán rendszerhez hasonló döntési jogkört adnék, tehát 30%-nyi ( vagy hasonló arányú ) képviselő a legfontosabb kérdésekben népszavazást írhatna ki, esetleg a szenátus eljárását kezdeményezhetné.
[107] A rendszerváltáskor, mint már írtam, a gombamódra szaporodó pártok miatt indokolt volt a 4%-os küszöb, azonban ma már a kijegecesedett pártrendszer okából túlzottnak tekinthetjük, legalábbis annak mértékét.
[108] A kormányzat rendszer reformjának szükségességét A magyar kormányzati rendszer című dolgozatomban fejtettem ki részletesebben.
[109] Erre utal, hogy neves, képzett, nem lejáratódott személyek hullanak alá minimális szavazatszámmal, csupán pártállásuk miatt. Jól példázza ezt a budapesti 7. Választókerület eredménysora. Kádár Béla egyetemi tanár, a korábban nem kompromittálódott miniszter 7.95, a betegek és szegények jogaiért vezérszónoklataiban kiálló, sokat szereplő Pusztai Erzsébet 6.46, Szentgyörgyvölgyi Péter, a Károli Gáspár Református Egyetem JTK mb. dékánja 5.85, míg az SZDSZ-en belül sem annyira ismert Haris György 14.29 % szavazatot kapott, tehát a környék pártpreferenciái érvényesültek.
[110] Hasonlóan a német rendszer összesítéséhez
[111] A cseh és a szlovák rendszer követ hasonló zsinórmértéket.
[112] Tehát pusztán tényleges, ún. effektív küszöb lenne, azaz csupán az egy mandátumhoz szükséges szavazatszám. ( Ez számításaim szerint 1-2 % körül szóródna a regionális rendszerben. )
[113] Különböző régiókból kerülnének ki a képviselők, pl erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, amerikai, észak-európai, nyugat-európai stb. A szavazás hazánk területén történne, hosszú szavazási határidővel. ( Akinek fontos a kérdés, az idejön…) A kérdés összefüggésbe hozható a külhoni állampolgársággal: esetleg ennek alanyai lennének a választók.
[114] Kizárnám, hogy a jelöltek országgyűlési képviselők vagy jelöltek, illetve párttagok legyenek, így ezen személyek talán hathatósabban képviselnék a helyi érdekeket. Ezen összefüggésben megvalósítható a visszahívás intézménye is.
[115] Jelölhetnének civil szervezetek, állampolgárok, és esetleg az előző köztársasági elnök is.
[116] Tehát lényegében e listás szavazás népszavazás lenne, mely meghatározza a szenátus összetételét. A delegálást a szervek feladatává tehetnénk.
[117] Ez még kétkamarás rendszer esetén is problémás, hisz politológiai elemzések sora emeli ki, hogy a kisebbségek elemi érdeke a mindenkori kormány támogatása. A kisebbségi képviselők választásának módja az lehetne, hogy mind a 13 kisebbség 1 tagot választ ( Hisz diszkriminálni egyiket sem lehetne…) A maximum 100 fős szenátusban azonban a fentiek miatt e létszám szinte a mérleg nyelvévé válna. Én ezért ( a szakirodalomban olvasott javaslatok közül ) a szenátusban a kisebbségek küldöttjeinek szavazat nélküli, tanácskozási jogú tagsága mellett kezesítem magam.