(Bódig Mátyás: Az elméletalkotás és a megismerés problémája a kortárs jogelméletben: Hart és Dworkin jogelméletének tapasztalatai)

  Közhelyszerű megjegyzéssel kell kezdenem: nehéz és egyúttal könnyű helyzetben vagyok, amikor Bódig Mátyás PhD-dolgozatáról kell véleményt mondanom. Mivel tapasztalataim szerint ez az értekezés jelentősen meghaladja a PhD (avagy korábban: a kandidátusi) munkák átlagos színvonalát, könnyű a helyzetem a dolgozat értékeinek számbavételét illetően és ennek alapján elfogadásra javasolnom. Nehezebb viszont, éppen erényeiből következően, az opponenstől joggal elvárt kritikai megfontolásokat felvonultatni, hiszen a szerző a kiválasztott vizsgálódási területén meggyőzően alapos ismeretekkel rendelkezik, sőt nemcsak ismeretalapja széles, hanem igencsak mélyre hatoló elemzést produkált. Megjegyzéseimben elsősorban a dolgozat explicit filozófiai vonatkozásaihoz (azaz főként Wittgenstein tárgyalásakor felmerülő kérdésekhez) kívánok hozzászólni. Kritikai felvetéseimben – egyetlen egytől eltekintve (amit az alábbiakban jelezni fogok) – a külsődleges szempont kikapcsolására törekszem. Azaz néhány, magából a dolgozat szövegéből feltáruló bizonytalanságra kívánok utalni.

Bódig Mátyás PhD dolgozata egy hatástörténeti és egy abból fakadó elméleti kérdéssel foglalkozik. A hatástörténeti problematika a következőképp jelezhető: a huszadik század filozófiai gondolkodásában végbement fordulatok megérintették-e a jogelméleti gondolkodást? Az elméleti kérdés pedig így összegezhető: milyen elméleti hordereje van a jogelméleten belül már megfigyelhető újféle törekvéseknek? Hogy jelen vannak ezek az új megközelítések, ezt a szerző Hart és Dworkin jogelméletének részletes elemzésével mutatta be.

Nézzük először azt a kérdést, hogy milyen elméleti ajánlat hámozható ki a jogelmélet számára a filozófia 20. századi fordulatából? Ennek a fordulatnak központi elemeit az értekezés a posztmetafizikai attitűdben és a “filozófia metaelméleti jellegű revíziójában” (amit talán egyszerűbb “nyelvi fordulatnak” nevezni – miként erre egyébként a szerző is utal) látja. Mivel a dolgozat a második elemmel részletesen foglalkozik, s ebből következően opponensi véleményemben is erre terjedelmesebben reflektálok, így itt csak a posztmetafizikai fordulat néhány jellemzőjére utalnék. Hangsúlyoznám, csak néhány jellemzőt tudok érinteni. A posztmetafizikai látásmód szakítást jelent azzal a metafizikából megszokott megalapozó eljárással, miszerint meghatározott szubsztanciá/k/ból kiindulva univerzálisan érvényes megállapításokhoz juthatunk. S ezen belül is az elméletépítés azon útjával, mely a szubjektum fogalmát állította középpontba. Ennyiben a posztmetafizika hangsúlyozottan egy nem-szubjektumfilozófiai megközelítést jelent. Ennek a fordulatnak talán a legkarakteresebb alakja Heidegger volt. (Egyébként ezen úton haladt a Heidegger tanítvány Gadamer nem pszichológiai hermeneutikája, de más Heideggertől független megközelítések is, pl. Foucault diskurzuselmélete, Luhmann rendszerelmélete, Elias “alakzat” szociológiája).

Mielőtt belépnénk a dolgozat szövegvilágába, itt a helye az előbbiekben jelzett külsődleges megjegyzésnek. Külsődleges mert a dolgozatra mint “egészre” vonatkozik, azaz nem magát a szöveget, hanem inkább a szövegből kivilágló szerzői motivációt, intellektuális érdeklődést érinti. Bódig Mátyás értekezését annak tapasztalata hatja át, hogy századunk filozófiája új utakat mutatott az elméleti gondolkodás számára, és az ebből fakadóan arra kérdezett rá, hogy a jogelméletben miként jelentkezett ez az újszerűség? Ezt egyszerűben úgy is megfogalmazhatjuk, hogy valami történt a filozófiában, mi történt erre tekintettel a jogelméletben? A hangsúlyt az “erre tekintettel” kifejezésre tenném, ugyanis az értekezésben elemzett két szerző, Hart és Dworkin újszerűsége a jogelméleti hagyomány vonatozásában, többek között, éppen abban figyelhető meg, hogy munkásságukban a jogelmélet önállóságát fejezték ki, azaz lemondtak arról, hogy a filozófia területén kidolgozott támasztékra hivatkozzanak, mint az általuk nem tárgyalt, de releváns elméleti keretre. Mindketten a saját vizsgálódásuk, azaz a jogelmélet területén belül maradva, fogalmaztak meg filozófiai relevanciájú problémákat. A vizsgált két gondolkodó esetében ez a távolságtartás a filozófiától nem ugyanolyan módon jelent meg. Hart gondolkodási horizontján ugyan feltűntek utalások a kortárs filozófiai felismerésekre, de – miként Bódig Mátyás meggyőzően érvelt emellett – Hartnál ezek a filozófiai elképzelések nem végiggondoltak, jogelméletéhez képest külsődlegesek maradtak, inkább homályosságot eredményeztek. Dworkinnál pedig még szembetűnőbb a distanciálódás, jogelméleti elképzeléseit tartalmilag (hatástörténetileg) egyáltalán nem kívánta összekapcsolni századunk filozófiai elképzeléseivel, pontosabban csak Rawls társadalom- és jogelméletével és ezen keresztül a kantiánus hagyománnyal, ezzel kapcsolatban pedig felvethetjük a kérdést: mennyiben illeszthető a filozófia posztmetafizikai, metaelméleti (nyelvi) fordulatához?

Mindezzel nem akarom azt sugallni, hogy Bódig Mátyás értekezése elvétette a szerző által megfogalmazott célt. Ezzel éppen ellentétes következtetésre jutottam. Ugyanis Hart és Dworkin elméletének a kiválasztása pontosan azért volt szerencsés a 20. századi filozófiai fordulathoz kötve, mert mindketten, igaz egymástól különböző, sőt egymással vitatkozó módon, a jogelmélet autonómiájáért küzdöttek. Azért választott jó érzékkel Bódig Mátyás, mert az említett gondolkodók munkássága, hogy paradox kifejezéssel éljek, arra épült – ami különben a posztmetafizikai fordulat alapvető tanulsága –, hogy a filozófia nem képes biztos alapot nyújtani az intellektuális vizsgálódások különböző részterületei számára. Ha úgy tetszik Hart és Dworkin, de főképp az utóbbi, nagyon radikálisan érvényesítette ezt a felismerést. Éppen ezért, s ennyiben egyik bevezető megjegyzésem pontosítanom kell, nem annyira hatástörténeti kapcsolat figyelhető meg a 20. századi filozófia és az elemzett jogelméleti gondolkodók között, hanem inkább “családi rokonság” (Wittgenstein). Ezzel a talán nem felesleges kör megtételével eljutottam ahhoz, hogy megfogalmazhatom konkrétan, a disszertációt olvasva egyébként a szerző elméleti érdeklődésétől nem távol eső, de nem erre a szövegre, hanem inkább a további munkálkodására utaló, várakozásom: érdemes lenne olyan jogelméleti törekvéseket is bevonni a későbbi vizsgálódásokba, melyek hatástörténetileg (azaz mind szövegszerű kapcsolódásban, mind egy tágabb problémakatalógus felmutatásában) jobban demonstrálják, hogy a jogelméletet megérintette a filozófia e századi fordulata. A filozófia megalapozó funkciójának kiesése nem feltétlenül egyenértékű a filozófia érdektelenné nyilvánításával. Egy Husserltől kölcsönzött metaforapárt használva úgy is fogalmazhatok, hogy a filozófia már nem talaj, de a vizsgálódás horizontját azért még irritálhatja.

Az értekezésben Wittgenstein (második korszakának) filozófiai megállapításai több szempontból is kulcsszerepet játszanak. Egyfelől mint a “nyelvi fordulat” reprezentánsa, másfelől a szerző Hart jogelméleti összegzésének kritikus pontjainak megvilágításakor is a Wittgenstein körüli félreértéseket állította előtérbe. Bódig Mátyás imponáló anyagismerettel és jelentős elméleti meggyőzőerővel rekonstruálta Hart jogelméletének alapfogalmiságát, azokat a metaelméleti döntéseket, melyek Hart számára körülírták a vizsgálódás terét és jellegét. Mivel a harti törekvés megítélésében lényeges szerepet kaptak Wittgenstein elképzelései, nézzük először azt, hogy a szerző szerint Wittgenstein mely felismerései megkerülhetetlenek a jogelmélet megújítása szempontjából.

1) Mivel a megértés partikuláris nyelvi szituációkhoz kötött, az életformák diverzitását maga alá gyűrő általánosító reflexió elhibázott filozófiai törekvés, azaz – ha komolyan vesszük Wittgenstein útmutatását – le kell mondani az elméletépítőnek arról, hogy a vizsgált tárgy valamiféle “általános természetét” megragadja. Éppen ezért joggal állítja Bódig Mátyás, hogy Winch Wittgenstein interpretációja félrevezető terminusokkal operál, amikor pl. az “életformának mint olyannak” a fogalmát akarta megvilágítani, vagy Hart esetében: a dolgozat érvek sorát vonultatja fel annak megvilágítására, hogy a harti jogfelfogás bizonytalanságai mögött az a (“téves és indokolatlan”) feltevés rejlik, miszerint szükséges egy átfogó elméleti magyarázat.

A dolgozat nagyon pontosan explikálja Wittgenstein határozott tartózkodását a filozófiában megszokott általánosításoktól, ami egyúttal következményekkel terhes a jogelmélet lehetőségeit illetően is. Azonban e tekintetben megfigyelhető némi homályosság (talán mondható: az elmélet szerkezetéből fakadó homályosság) Wittgenstein feljegyzéseiben, melyek a “nyelvjáték”, az “életforma” és a “kultúra” fogalmaival megjelölt entitások egymáshoz való viszonyát nem tisztázta. A két utóbbi fogalom használata talán kevésbé jelent problémát, első megközelítésben legalábbis szinonimaként érthetők. Azonban, hogy egy-egy nyelvjáték életformát jelent, avagy valamely életforma részeként ragadható meg – ez egyáltalán nem közömbös a jogelmélet lehetőségeit kutatva. Ugyanis az elméleti vizsgálódás számára adható határmegvonásról van szó. Hol az a határ, amin túl már megengedhetetlen általánosítás teszünk? Az elméletileg megragadható entitás csak azokat a konkrét eseteket jelenti, melyekben a “jog” kifejezést használják, s ezekről az esetektől semmi általános kijelentést nem tehetünk, avagy a határmegvonást a “jog” kifejezés felmerülő használatmódjai és ennek hiánya közé helyezzük? Amennyiben az elsőként jelzett változat mellett kötelezzük el magunkat, akkor le kell mondanunk a jogelméletről mint olyanról, pontosabban a jogelmélet nem lehet más mint a “jog” kifejezést használó, diverzivitást mutató, ám esetleg “családi rokonságába” hozható játékok leírása. A második változat viszont lehetővé teszi, hogy a jogról mint életformáról beszéljünk. Ebben az esetben a korlátozottság abban áll, hogy amit a jogról mint életformáról mondunk, az nem általánosítható a politikára, erkölcsre, vallásra, tudományra stb. Wittgenstein azért nem hagyta teljesen magára követőit. Filozófiájának üzenete: ahhoz kell ragaszkodnunk, ami a mindennapi szóhasználatot jellemzi, azt kell vizsgálnunk, hogy “használják-e valamikor is tényleges így ezt a szót abban a nyelvben, ahol honos? “Mi a szavakat metafizikai használatuktól újra visszavezetjük mindennapi alkalmazásukra.” – olvasható a “Filozófiai vizsgálódások”-ban (116. §). Azzal, hogy Wittgenstein a hibás nyelvhasználatot elkerülő filozófiailag kijelölhető tárgykört ahhoz kötötte, ahogy ez a mindennapi élet valóságában kijelölődik, csak kiindulópontot adott, a lehetséges elméletépítés számára alapvető kérdések ettől még nyitottak maradtak. Abban viszont egyértelmű ez az üzenet, hogy szerinte a filozófia csak követheti a mindennapi élet tárgykonstitúcióit, önálló tárgykonstituáló szerepben nem léphet fel. S ha ez gondolatmenet elfogadható, akkor felmerül a kérdés, hogy egy olyan konstruktivista felfogás, mint amivel pl. Dworkin is előállt (melynek igénye nem merül ki a mindennapi jogélet konstrukcióinak elemzésében, hanem e mellé illeszti e jogéletet reformáló elméleti konstrukciós funkciót is), miként értékelhető a wittgensteini elképzelések fényében?

2) Különbséget kell tennünk a szabálykövetés elemzése és elmélete között. A szerző érvei egyértelműen tanúsítják, hogy Wittgensteinhez csak az előbbi köthető. Vagyis Wittgensteinnél éppen arra találunk érveket, hogy a szabály és a cselekvés közé nem illeszthető be az értelmezés (a szabálykövetés tudatos aspektusa) a végtelen regresszus veszélye nélkül. Abból, hogy a külső megfigyelőnek úgy tűnik mintha szabálykövetésről lenne szó, “mert a megfigyelő a játék gyakorlatából le tudja olvasni ezeket a szabályokat” (Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, 54. §), nem következik, hogy maguk a cselekvők (a játékot játszók) először megtanulták a szabályokat, majd azokat értelmezve alkalmazták a cselekvésükben. Már csak azért sem történhet így, mert nem ritkán egyáltalán nincsenek megfogalmazott szabályok. “A szabályt vakon követem” – írta Wittgenstein (Filozófiai vizsgálódások, 219 §).

Amennyiben tehát Hart a saját elméletét a szabálykövetésről közvetlenül – és a Winchre történő utalással közvetve – Wittgensteinre hivatkozva fogalmazta meg, akkor, s ezt a disszertáció írója meggyőzően bizonyítja, tévedett. Sőt, ez a tévedés elementáris jelentőségű, ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy Hart “A jog fogalmá”-nak egyik lábjegyzetében tévesen hivatkozott Wittgensteinre. Azért alapvető jelentőségű Hart tévedése, mert Wittgenstein gondolatmenete Hart jogfelfogásának módszertani alapját kérdőjelezte meg. Ha így van, akkor Wittgenstein nem csupán azért kapcsolódik a dolgozatban tárgyalt témához, mert az egyik elemzett gondolkodó, Hart, hivatkozásával bevonta Wittgensteint e témakörbe, hanem mert a dolgozat írója szerint a jogelméleti kísérletek szempontjából megfontolandó felvetéseket olvashatunk Wittgensteinnél. Amennyiben helytállóan ragadtam meg a szerző ez irányú intencióit, akkor – az előző pontban jelzetthez hasonlóan újfent – feltehető a kérdés: a Wittgenstennel történő szembesítés miért maradt el az értelmezés kérdését középpontba állító dworkini jogfelfogás elemzésekor?

Mint az eddigiekből is kiderült, Bódig Mátyás figyelemreméltó intellektuális energiát fordított annak érzékeltetésére, hogy a jogelméleti gondolkodás új útjainak keresése során Wittgenstein filozófiájának tanulságai nehezen megkerülhető felismeréseket mutatnak. A dolgozatban explikált Wittgenstein képet egyetlen gondolattal egészíteném ki, s ebben a wittgensteini program korlátozott használhatóságára utalnék. Wittgenstein terapikus filozófiai álláspontja azt a meggyőződést fejezte ki, hogy a hagyományos (metafizikai) filozófia problémái felszámolhatók, sőt erre kell törekednünk, ha a mindennapi élet nyelvhasználatát tartjuk szem előtt. “Az a világosság, amelyre törekszünk, csakugyan tökéletes. Ez azonban csak annyit jelent, hogy a filozófiai problémáknak tökéletesen el kell tűnniük” (Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, 133. §). Vagy egy még képszerűbb megfogalmazást idézve: “Mi a célod a filozófiában? – Hogy megmutassam a légynek a kiutat a palackból” (Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, 309. §). De a légy talál-e végképp kiutat? Bizonyos gondolatok arra utalnak, hogy nem. Mert nemcsak a filozófiai hagyomány rossz nyelvjátéka a hibák forrása, hanem maga a nyelv is. Ha úgy tetszik: a nyelv “természete” (!). Másra ugyanis nem gondolhatunk, amikor Wittgensteinnél – pl. az “Előadások az esztétikáról” címmel megjelent feljegyzésekben (Latin Betűk, Debrecen, 1998) – olyan kifejezéseket olvashatunk mint pl. “a nyelv mindig új csapdákat állít”, “a nyelv folytonos meglepetést szerez” (id. k. 7-8. old.). A nyelv “üresjáratainak” felszámolására irányuló terapikus filozófia programja tehát egy befejezhetetlen program. Folytonos küzdelmet jelent a nyelv folytonosan újjáteremtődő, megbabonázó hatalma ellen. A filozófus mintegy cenzorként figyeli a helytelen szóhasználatot, s ha ehhez a szerepkörhöz konzekvensen ragaszkodunk, akkor felmerül a kérdés: lehetséges-e egyáltalán elméleti nyelvhasználat? Amennyiben pl. a jogelmélet lehetőségeiről gondolkodunk, akkor ugyan jelentős inspirációs erőt kaphatunk Wittgenstein írásaitól, de az elméleti gondolkodás felszámolására irányuló filozófiai programját nem tudjuk teljesíteni.

Opponensi véleményem második, rövidebb, részében néhány megjegyzés erejéig az értekezés Dworkin jogelméleti álláspontját taglaló fejezeteire térnék ki. A rövidebb terjedelem oka kettős: egyfelől már a korábbiakban utaltam ez irányú kérdéseimre, másfelől maga a vizsgált gondolkodó, Dworkin munkássága, Harthoz képest, (még) kevésbé hozható szoros (azaz hatástörténeti) kapcsolatba a 20. századi filozófia teljesítményeivel. Hogy a hatástörténeti kapcsolódás nem különösképp mély – ezzel, a disszertációt olvasva, úgy vélem a szerző is egyetért. Hogy ennek ellenére elméletileg, hangsúlyoznám: elméletileg, mennyiben kiegyensúlyozott ez a megközelítés – nos, ennek megítélésében valószínűleg ellentétes az álláspontunk. A kiegyensúlyozatlanság alatt elsősorban azt értem, hogy Dworkin alapvetően a jogalkalmazás elméletéhez és a jogelmélet alkalmazott funkciójához szólt hozzá. Hogy ennek tekintetében tagadhatatlanul újszerű meglátásai miként kapcsolhatók a jog világának ettől eltérő relevancia szempontokkal rendelkező területeihez (a jogalkotáshoz, a jogdogmatika gondozásához, a jogelméleti hagyományhoz és a mindennapi életben a jogra vonatkoztatott kommunikációkhoz) – ez számomra nem egyértelmű. Biztosabb talajra léphetek, ha megmaradok Dworkinnak Harttal közvetlenül összevethető felvetéseinél, melyekre egyébként a Bódig Mátyás elemzése is súlyt fektetett.

A két gondolkodó teljesítményének összekapcsolt vizsgálatát nemcsak az a látható kapcsolat indokolta, hogy ők maguk is kritikailag reflektáltak egymásra, hanem az értekezés szerzőjének az a világos törekvése is, hogy a jogelmélet megújításában kiindulópontokat keresett a már véghez vitt tematikus újításokban. Bódig Mátyás, az elméleti érdeklődése szempontjából jelentőségteli hagyományokat kutatva tekintette át Hart és Dworkin gondolatvilágát, akik az elméletépítés eltérő útjait felmutatva különösképp alkalmasnak tűntek arra, hogy a jogelmélet alapkérdéseinek kontúrjait felerősítsék. Ennek során a dolgozat részletesen elemezte, hogy Dworkin a deskriptív jogelmélet elemzési körétől szélesebb területet volt képes bevonni a vizsgálódásba, mégpedig oly módon, hogy egy a harti jogelméletből “nem látható” jelenséget, az argumentatív gyakorlat súlyát állította előtérbe. Vagy, hogy – egy másik, szintén kardinális jelentőségű gondolatot idézzünk fel Dworkintól – a morális, politikai és jogi diskurzusok közötti átfedés kívánatos normatív egységének hangsúlyozása miként fogalmazta újjá a jogpozitivizmussal szembeni hagyományos vitapozíciót. Dworkin felvetésének újdonsága e területen abban figyelhető meg, hogy a jogpozitivizmussal nem a hagyományos természetjogi terminológia alapján érvelt.

Nem folytatva a két jeles jogelméleti gondolkodó összevetéséből kirajzolódó kép bemutatását, opponensi értékelésem lezárásaként a dolgozat utolsó fejezetére térnék ki, melyben a szerző a jogelméleti diskurzus szerkezetét elemezve keresi egy deliberatív jogelmélet lehetséges kiindulópontjait. Bódig Mátyás biztos kézzel vezeti az Olvasót a történelmi örökségként rendelkezésre álló reprezentácionizmus változatos megnyilvánulásai között, és egyúttal e változatos megközelítések közös terhét is exponálta, mégpedig azt, hogy a jognak a reflexiótól függetlenül fennálló természetét kívánták megragadni. És éppen ezzel van a szerzőnek problémája, ugyanis a jog természetére (szubsztanciájára) vonatkozó kérdés kizárja a jognak mint ismerettárgynak a pluralitását. Amennyiben az utóbbi mellett kötelezzük el magunkat, miként a szerző is tette, akkor le kell mondanunk arról, hogy egy általános jogfogalom előfeltételezése köré szerveződjön az elméleti beszéd, ami nem jelenti feltétlenül az általánosító reflexió kizárást, de azt igen, hogy e reflexió hatókörét korlátozzuk, s a reflexióhoz szerves részeként lássuk a folytonos megújítására irányuló készenlétet.

A dolgozat ezen utolsó harmadában kifejtett elméleti előmunkálatokból a deliberatív jogelméletnek egy republikánus, vagy legalábbis egy “republikánus közeli” álláspontja rajzolódott ki számomra. A közösség nyilvános politikai folyamataiba bekapcsolt (konstitutív) jogelméleti beszédmód a közösség ügyéért elkötelezett, felelősségteljes cselekvésként nem tud apolitikus maradni, s ha osztjuk Bódig Mátyás ez irányú elkötelezettségét, akkor érthető, hogy miért gondolja: a jog némely vonatkozásban politikai (192. old.). Ezek a gondolatok erőteljesen közelíthetők Habermasnak a “Faktizität und Geltung”-ban (1992) megfogalmazott jogelméletéhez, s amennyiben a szerző ebben az értekezésben vázolt kiindulópontok mentén kíván továbbhaladni a jogelmélet megújításában, figyelmébe ajánlom e munkát. S e mellett annak megfontolását is, hogy a jog ilyetén való politizálása mennyire korlátozza a közösség fogalom használatát? Nem áll-e fenn annak veszélye, hogy amikor közösségről beszélünk, akkor csak a politikai közösségre gondolunk? Reményeim szerint, hogy röviden jelezzem saját elkötelezettségem, tagoltabb a társadalomban a közösségek hálózata, s e tagoltság konstitutív a társadalom mibenlétére nézve.

Befejezésül visszautalnék a korábbiakban már megfogalmazott értékelésemre. Bódig Mátyás disszertációja magas színvonalú munka, a PhD-értekezésekkel szemben megállapított kritériumoknak megfelel, ezért a Tisztelt Bizottság számára elfogadásra javaslom.