Az értekezés (1–218.) négy részre (3–193.) tagolódik, melyekhez Függelék (194–201.), Irodalomjegyzék (202–214.), valamint magyar és idegen nyelvű összefoglalás (215–218.) társul. A I. rész (Bevezetés; 3–9.) két alfejezetből, a II. rész (10–79.) három szakaszból és tizenhat alfejezetből, a III. rész (80–157.) két szakaszból és tizenhárom alfejezetből, a IV. rész (158–193.) pedig nyolc alfejezetből áll. A lábjegyzetek száma: 512. A tudományos művekre történő hivatkozások pontosak.

I.

Dolgozatában Bódig Mátyás három fő tételt fogalmaz meg. Először is azt állítja, hogy a kortárs jogelmélet – az általános meggyőződés szerint – az újrakezdés alaphelyzetében van: amíg a század első felének gondolkodói “problematikus filozófiai irányzatoknak” rendelték alá jogelméletüket (5), addig a jelenlegiek egy “metafizika utáni” helyzetben, sőt: “a ’metafizikától’ elszakítva” igyekeznek művelni tudományukat.

E helyzet felé a dolgozat szerint az első – bár tétova és filozófiai szempontból kifogásolható – lépéseket H. L. A. Hart tette meg. Mivel azonban indokolatlan métaelméleti feltevések mellett kötelezte el magát, ezért “filozófiai álláspontja néha homályos[,] és alulmarad a filozófiai forrásaiban rejlő lehetőségekkel szemben” (215). Hart jogelméletének fő hibája a dolgozat szerint az, hogy a jogról, ill. a jog “általános természetéről” akart valamit mondani, noha – Wittgensteint komolyan véve – tudnia kellett volna, hogy ezt nem teheti. Így Hart csupán kiigazította a korábbi jogelméleti hagyomány metaelméleti feltevéseit, de – tudva (vö. 33) vagy tudatlanul (passim) – lényegében e hagyomány foglya maradt. Ingatag talajra épített, s ezért fogalmi építménye egy tüzetes filozófiai elemzés nyomán összeomlik (vö. 35–36).

E kritikai megállapításokat a Szerző két kérdés elemzésével kívánja bizonyítani, vagy ahogy mondja: két szondát ereszt le Hart jogelméletének anyagába (14 és 37). Az egyik a belső és a külső nézőpont kérdését, a másik a jog nyitott szövedékének problémáját járja körül. Az előbbivel kapcsolatban Bódig üdvözli a nézőpontok – vagy ahogy szívesebben nevezi: az aspektusok (12) – kettősségét, mert ezek nélkül nem lehet megragadni a normativitás jelenségét. Ugyanakkor azt állítja, hogy Hart szerint nem a szabályokra irányuló szemléletnek, hanem magának a jognak van külső és belső aspektusa (22). A jog nyitott szövedéke kapcsán a dolgozat megállapítása lényegében az, hogy miközben Hart felkapott valamit a kortárs filozófiából, vonakodott elfogadni annak következményeit (45). Félreértette Wittgensteint (64–66), ezért a jelentés és az értelmezés kérdésében egy meghatározatlan közép felé sodródott (66), s valójában “nem volt világosan körvonalazható álláspontja a szabálykövetés filozófiai problémájáról” (66).

Másodszor, Bódig Mátyás azt állítja, hogy Ronald Dworkin elmélete számos ponton orvosolja e hibákat; pontosabban: értelmezéselmélete, valamint a leírást és az értékelést kombináló szemléletmódja révén megújít(hat)ja a jogelméleti gondolkodást.

Bár Dworkin elmélete számos ponton bírálható, a dolgozat szerint mégis fölényben van Hart elméletével szemben: “alapjában” és joggal kérdőjelezi meg Hart deskriptív jogelméletének “létjogosultságát” (86). Ennek az az oka, hogy elfogadható “módszertani és filozófiai előfeltevések[re] ... alapozta konstrukcióját” (86). Dworkin értelmezés köré szervezett elmélete (vö. 122) szerint a jog olyan “argumentatív praxis” [más helyeken: "értelmező fogalom", illetve "értelmező gyakorlat"] amelyben – mivel az értelmezés “tárgykonstitutív” (105) – keveredik a leírás és az értékelés (100). Ez az elmélet – mutat rá Bódig – konstruktivista, s ezért “helytállóságának ellenőrzése nem végezhető el annak vizsgálatával, hogy miként áll a helyzet azzal a valósággal, amelyre referál” (132). A Szerző szerint ez az első olyan jogelmélet, amely nem a reprezentá-cionalizmusnak nevezett metaelméleti elkötelezettség talaján áll.

Dworkin továbbá – állítja a dolgozat – rájött arra, hogy “a jog fogalmi és értelmezési problémái szükségképpen összekapcsolódnak a társadalom intézményes alapszerkezetének politikai konstitúciójával” (157). Mivel azonban elméletében keverednek a lényegbevágó megfigyelések és a félreértések (108), ezért értelmezés-elmélete “csak akkor bontakozhat ki jogértelmezési gyakorlatként, ha előfeltevéseit át tudjuk vinni a jogközösség politikai konstitúciójának feltételeire” (153). Vagyis a dworkini elméletet – szemben Hartéval – nem dekonstruálni kell, hanem továbbgondolni (157).

Ezt fejti ki a dolgozat harmadik fő része. Ebben Bódig Mátyás “egy olyan jogtudomány” lehetőségét (s főleg: filozófiai alapjait) kívánja felmutatni, amely “kívül marad a jog természetére vonatkozó diszkurzív elkötelezettségen” (167). Egy ilyen jogtudomány (Wittgensteint követve) részben visszahúzódik a nyelvhasználat figyelmes követésébe, részben pedig (J. L. Austin és mások nyomdokain haladva) olyan beszédmódot alakít ki, amely “tárgyának teremtő kimunkálására irányul” (180). Az utóbbi vonatkozásban “érvelő beszéd”, mely deliberáció minőségéért vállal felelősséget” (181). Egy ilyen jogelmélet nem egy univerzális közösséghez szól, hanem egy történetileg létező – bár a dolgozatban közelebbről nem meghatározott – közösség számára kíván fontos dolgokat mondani, s – szemben a reprezentácionalistának nevezett elméletek (állítólagos) apolitikusságával – politikailag elkötelezett.

II.

E nagyívű gondolatmenet kifejtését három szempontból szeretném megítélni: először Ph.D. értekezésként, azután egy remélhetőleg könyv formájában is megjelenő monográfia kézirataként, végül pedig egy figyelemre méltó (előzetes elvi döntéseket is feltételező) tudományos álláspont rögzítéseként.

III.

A dolgozatnak – mint Ph.D. értekezésnek – számos erénye van. Értékes és igényes munka, mely a kortárs jogelmélet egyik legjelentősebb áramlatát elemzi; s nem egyszerűen bemutatja vagy leírja, hanem kritikailag értelmezi azt. Bódig többek között arra a kérdésre keres választ, hogy lehetséges-e “poszt-metafizikai jogelmélet”; hogy bizonyos szerzők miért nem fejtettek ki ún. anti-reprezentácionalista jogfilozófiát; s hogy más szerzők elmélete miért jelent ígéretes vállalkozást ebben az irányban. A dolgozat tehát rendkívül fontos kérdéseket tárgyal – fegyelmezett szerkezetben és kiérlelt gondolatvezetésekkel.

Számos ponton – így mindenekelőtt a filozófia és a jogfilozófia viszonyát illetően – eredeti és jól megalapozott okfejtéseket olvashatunk. Tartalmi értelemben számomra különösen megvilágító erejűnek tűnt az a fogalmi rend (esszencializmus, reprezentácionalizmus, metafizikai és poszt-metafizikai elméletek), amelyekben Bódig Mátyás – részben Richard Rorty által inspirálva – elhelyezi a kortárs jogelméleteket (163–172). A dolgozat legértékesebb részei közé sorolom Ronald Dworkin elméletének hermeneutikai szempontból nyújtott elemzését (119–122), valamint azokat a fejtegetéseket, amelyek a modern filozófia kontextusába helyezik Peter Winch (24–32) és Friedrich Waismann (41–44) elméleteit.

Az elemzés tárgyát illetően a Szerző felkészült, koncepciójának kifejtése során céltudatos és határozott. Felkészültsége imponáló, céltudatossága indokolt, határozottsága méltányolható. Az elemzett elméleteket Bódig Mátyás kiválóan ismeri, az azokra vonatkozó másodlagos irodalmat önállóan és kellő helyi értéken kezeli.

A kifejtett gondolatokat és érveket akkor is megfontolásra érdemesnek tartom, ha magam – mint később jelzem – nem mindig értek velük egyet. A véleménykülönbség ellenére úgy vélem, Bódig Mátyás egyértelműen bebizonyította, hogy rendelkezik mindazon képességekkel, amelyeket a jogszabályok és az egyetemi szabályzatok a Ph.D. minősítéshez megkövetelnek. Minderre tekintettel javaslom: a Bíráló Bizottság úgy foglaljon állást, hogy a Miskolci Egyetem ÁJK Kari Doktori Bizottsága ítélje oda Bódig Mátyásnak a doktori fokozatot (Ph.D.). Amennyiben ilyen kérdésben nekem szabad nyilvánosan állást foglalni, a minősítést illetően maximális pontszámot javasolok.

IV.

Felvetem továbbá, hogy a Szerző monográfiaként is publikálja a disszertációt. Bódig Mátyás munkája kiérlelt, következetesen végiggondolt és igényesen kifejtett tudományos álláspontot fogalmaz meg, s így jelentősen gazdagítaná jogelméleti szakirodalmunkat. Megjelenése esetén – kissé provokatív hangnemével – sokakat maga mellé állítana vagy vitára ösztönözne, s ezért fontos kérdések megtárgyalásához járulna hozzá. Ha erre sor kerül, véleményem szerint néhány ponton korrigálni kellene a szöveget. Javaslataim a következők.

Javaslom, először is, a tárgy szabatosabb meghatározást – akár a cím módosítása révén is. Ez a dolgozat ugyanis a nem a “kortárs jogelméletről” szól, hanem a “kortárs angol-amerikai jogelméletről”, s annak is az ún. mainstream áramlatáról. Nem esik szó benne – egyebek mellett – a jog gazdasági elemzéséről, az institucionalista jogelméletről (melyet Weinberger és MacCormick kezdeményezett; vö. 1986), az ún. kritikai jogi iskoláról, valamint (csak érintőlegesen) Niklas Luhmann és Jürgen Habermas joggal kapcsolatos elméleteiről. Ezek hiánya csak akkor nem kifogásolható, ha tudatják az olvasóval, hogy milyen területen kívánnak neki újat mondani; s feltevésem szerint a főcímben jelzett probléma más irányzatok esetén másként vetődik fel.

Másodszor, javaslom a Hart- és Dworkin-elemzések során tanúsított kritikai lendület – pontosabban: hevület – egyensúlyának helyreállítását. Az egyensúly nyilvánvaló hiányát ugyanis szerintem mindaddig nem indokolja a Szerző “dworkiniánus” elkötelezettsége (157), amíg a harti elméletet – mint később rámutatok – nem a legjobb színben igyekszik bemutatni. Amíg a Szerző Hart elméletébe “szondákat ereszt le” (melyek persze valójában nem szondák, hisz félreérthetetlenül egy jogelméleti álláspont filozófiai szétbombázására irányulnak), addig Dworkin elméletében kimondatlanul is jelzőfényeket keres. Így aztán az a furcsa helyzet áll elő, hogy amíg a jog általános kérdéseiről komolyan elgondolkodó szerző (Hart) e dolgozat lapjairól kifejezetten gyatra filozófusként lép elénk, addig egy közismerten kávéházi filozófus (Dworkin) – néhány hibát leszámítva – egyenesen beletrafál a dolgok lényegébe (a dolgozat szóhasználatát idézve: “poénjába”). Itt még nem a kritika irányát kifogásolom, hanem azt a negatív előzetes beállítódást, ami Dworkin portréját lágy ecsetvonásokkal festi meg, Hartot pedig “szíven akarja találni” (vö. 50.), pusztán azért, mert elméleti beállítódása különbözik a Szerzőétől, vagy mert nem mindig bizonyult jó filozófusnak. [Megjegyzem: Hart tudomásom szerint nem jogfilozófiát kívánt művelni, hanem jogelméletet vagy juriszprudenciát.] A szöveget ezzel összefüggésben meg kellene tisztítani azoktól a túlzó megállapításoktól, amelyek – például – Hart “naivitására”, az “elemi jogszociológiai ismeretekben való tájékozatlanságára” (23), illetőleg “síkos érvelésmódjára” (77) utalnak. E minősítések hasonlóak a dolgozat néhány más odavetett, de kellően nem megindokolt megállapításához (egyebek mellett például ahhoz, amely Max Weber társadalomelméletének hátterét ex cathedra problematikusnak nevezi, de nem mondja meg, hogy miért; 26.).

Harmadszor, javaslom a John Rawls és a Ronald Dworkin elmélete közötti kapcsolatot tárgyaló rész(ek) újragondolását, esetleg elhagyását. A Szerző szerint a két elmélet között részben “gondolati áthatás” figyelhető meg (115, 133), hisz Dworkin mintegy “kiterjeszti” Rawls “elképzelését” (114), részben pedig “analógia” (116), mert Dworkin “más területen alkalmazott” (118) egy Rawls-tól átvett fogalmat. E kapcsolatot, illetve áthatást a dolgozatnak szerintem nem sikerült meggyőzően bizonyítania. Bár a két gondolkodó elmélete között valóban van egy-két párhuzamosság, egy fontos szempont azonban nem hagyható figyelmen kívül. Kantiánus konstruktivizmusa ellenére Rawls sosem gondolta azt, hogy az amerikai Kongresszus tagjainak egy koherens politikai filozófia, esetleg az ő filozófiája alapján kellene törvényeket alkotnia. Vagyis: amíg Dworkin állandóan a gyakorlat alakítása és a (hagyományos értelemben vett) elmélet között mozog, addig Rawls tulajdonképpen egy hagyományos etikai és politikai elméletet alkotott (amely csak annyiban tekinthető gyakorlati állásfoglalásnak, amennyiben minden leíró elmélet az). Ezzel összefüggésben Rawls nem zárta ki azt a sub specie aeternitatis nézőpontot (vö. Az igazságosság elmélete, 678. o.), amit Bódig a reprezentácionalista elméletek jellemzőjének tekint és Hart szemére vet.

Ennek alapján elhibázottnak tartom azt a megállapítást, mely szerint Rawls “az egyetlen komoly szerző, akire Dworkin érdemben hivatkozik[,] mint értelmezéselméletének forrására” (101). A Law’s Empire 424. oldalán, a jegyzetek között valóban van egy ilyen hivatkozás, ennek jellege (ti. közepes terjedelme) alapján azonban nem állapítható meg egyértelműen, hogy az Ronald Dworkintól származik-e. Ez az amerikai jogfilozófus ugyanis közismert módon csak a “hosszú, szövegszerű” jegyzeteket írta meg maga, a hivatkozások elkészítésének fáradtságos munkáját pedig asszisztenseire bízta (vö. Law’s Empire, IX–X. o.).

Negyedszer, javaslom Dworkin politikával kapcsolatos elgondolásainak részletesebb elemzését. Miközben ugyanis a dolgozat igen meggyőzően és helyesen mutatja be a jog és politika összefüggéseivel kapcsolatos dworkini tanokat (melyeket a Szerző lényegében elfogadhatónak tart; noha utalásszerűen Hannah Arendt erőfeszítéseit tekinti példaértékűnek; 184), addig nem sokat tudunk meg arról, hogy miként gondolkodott Dworkin a politika olyan érdemi kérdéseiről, mint például a szabadság és az egyenlőség, a politikai intézmények és tradíciók szerepe, stb. Vagyis szerintem nem volt szerencsés döntés tudatosan elhagyni Dworkin politikaelméletének elemzését (117:315.). Azt hiszem egy ilyen elemzés során a Szerzőre még számos meglepetés vár: többek között azzal kell majd szembesülnie, hogy az a közösség, amelyről és amelynek Dworkin beszél, egészen más jellemzőkkel rendelkezik, és máshoz viszonyul a joghoz, mint amelyet e dolgozat harmadik – programatikus – része (feltehetőleg) szem előtt tart.

Végül, ötödször, javaslom, hogy a dolgozat legalább érintőlegesen reagáljon arra Joseph Raztól származó közismert érvre, mely szerint Dworkin elmélete tulajdonképpen nem jogelmélet, hanem az igazságszolgáltatás vagy a jogalkalmazás elmélete, illetőleg értelmezés-elmélet. Itt nem csupán arról van szó, hogy Dworkin alig mond valamit arról a jogról, amit nem a(z angol vagy amerikai) bíróságok alkalmaznak, s amely jogászok nélkül is alakítja címzettjei életét, hanem arról is, hogy miként és miáltal lesz ebből a részleges teóriából – miként sokan hiszik – a jog elmélete. Azt gyanítom, csakis azáltal, hogy egy diskurzusban így jelenítik meg. Ekként azonban csak annak a “ránevelésnek” a része, amelyről Richard Rorty beszél, s amelytől – mint a “társadalmi mérnökösködés” új formájától – sokan idegenkednek. [Vö.: “Azok a nézetek – írja Rorty –, amelyek elfogadására rá akarjuk venni az embereket, nem fogalmazhatók meg a platóni terminológiával. Meggyőzési erőfeszítéseinket ezért a régi beszédmódon belüli egyenes érvelés helyett az új beszédmódokra való fokozatos ránevelés formáját kell ölteniük.” (R. Rorty: Megismerés helyett remény, 1998. 93. o.).]

V.

E ponton térek rá Bódig Mátyás tudományos álláspontjának értékelésére. Elöljáróban hangsúlyozom: bírálatom nem kívánja megkérdőjelezni a dolgozat tudományos értékeit és e vonatkozásban rendkívül igényes voltát. Ugyanakkor jelzem: miközben néhány ponton egyetértek a dolgozat szerzőjével, a jogelméletről (s azon belül is elsősorban Hart elméletéről) kialakított elképzelését sok mindenben nem osztom.

Különösen három kérdésben nem sikerült meggyőznie. A dolgozatot alaposan áttanulmányozva sem tudom elfogadni, hogy (1) az ún. anti-reprezentácionalista jogelméletek “fölényben lennének” a reprezentácionalistákkal szemben; hogy az előbbiek alapján megkérdőjelezhető lenne az utóbbiak “létjogosultsága” (86); vagy hogy az utóbbi alapjául szolgáló filozófiai szemléletmód tételeit (funkciója megtartása mellett) “félre kellene söpörni” (86), amint azt a Szerző állítja. Továbbra is kétlem, hogy (2) a nyelvfilozófia vagy az ún. poszt-metafizikai filozófiák melletti elkötelezettség a jog esetében a korábbiaknál gyümölcsözőbb. Végül nem hiszem, hogy (3) a helyes jogelméleti álláspontnak kizárólag vagy akárcsak elsősorban jogpolitikai jellegűnek kell lennie.

1) A reprezentácionalista elméleteknek, így mindenekelőtt Hart és Kelsen elméletének a Szerző szerint számos hibája van. Ezek az elméletek “a” jogról vagy a jog természetéről akarnak valamit mondani, és azt feltételezik, hogy “a jognak van egy bizonyos természete” (73), s az “egy bizonyos valami” (33), amit reprezentálniuk kell. E hibát azért követik el, mert nem néznek szembe az elemzési szempontok azon “proliferációjával” (32), amit a modern nyelvfilozófia, mindenekelőtt Wittgenstein elmélete nyújt. Hart például – állítja Bódig – nem vette komolyan “filozófiai forrásait” (215).

E beállítással az a baj, hogy az ellentétes felfogás fölényének bizonyítása végett olyasmit tulajdonít a vitapartnernek, amit az nem állított vagy ami elméletéből nem következik. Vagyis nem a legjobb színben igyekszik bemutatni Hart elméletét. Ezt három kérdés kapcsán szeretném bizonyítani.

a) Tudomásom szerint Hart sehol sem állította, hogy a jognak “egy bizonyos természete van”, vagy az “egy bizonyos valami” (vö. 33, 73). Azt állította, hogy a jogi jelenségeknek vannak sajátos vonásai és jellemzői, melyek egy fogalomban összegezhetők, s e fogalom kifejthető (explikálható). Azt viszont állította, hogy abból a módból, ahogyan a jogászok, mindenekelőtt a hivatalos személyek, és az ún. átlagpolgárok a jogi jelenségekről beszélnek, következtetéseket vonhatunk le azok jellemzőire.

b) E tekintetben ugyanakkor Hart inkább az oxfordi nyelvfilozófusok, mindenekelőtt J. L. Austin elméletének ösztönzéseit követte, s nem a Cambridge-i Wittgensteinét, amint arra maga is utalt (vö. A jog fogalma, 10. o.), olykor önkritikusan is (vö. Essays in Jurisprudence and Philosophy, 1983. 2ff. o.).

Ezért Bódig Mátyás téved, amikor Wittgenstein elméletét úgy kéri számon Harton, mintha az Hart “forrása” lett volna; mintha Hart arra “alapozta” volna álláspontját de félreértette azt (64), vagy túl sokat vett volna át Wittgensteintől anélkül, hogy tudta volna, mit csinál. Ez nemcsak azon az alapon cáfolható, hogy Hart végül is csak egy-két szöveghelyen utal Wittgensteinre (s ott sem mint forrására), hanem azon az alapon is, hogy nem nyelvfilozófiára épülő jogelméletet alkotott. Felhasznált néhány nyelvfilozófiai szempontot (mondhatjuk úgy is: felkapott valamit kora filozófiai eredményeiből), de – mint egyébként a dolgozat is utal rá – a jog egy jogászi elméletét alkotta meg. A társadalmi szabályokról alkotott elmélete például – a Ryle-i, [J. L.] austini és wittgensteini ösztönzések ellenére – önálló, “új és eredeti” volt (vö. N. MacCormick: H. L. A. Hart, 1981. 30. o.). Ezért Wittgenstein alapján nem lehet szétbombázni (dekonstruálni) vagy “szíven találni” (50) Hart elméletét.

Szerintem nem az a kérdés, hogy Hart megértette-e vagy jól értette-e Wittgensteint, hanem az, hogy miért nem ment tovább azon az úton, amit a nyelvfilozófia lehetővé tesz (felvállalva esetleg a filozófiai következetlenséget is). Valószínűleg azért, mert úgy vélte: a (jog)tudományról és a jogról alkotott elképzelése szempontjából az destruktív következményekkel járna: az előbbi vonatkozásban például csak igazolásokat tenne lehetővé, s nem igazságokat, az utóbbiban pedig kizárná a jog autoratív jellegének hangsúlyozását (ld. V.2).

c) Bódig szerint (vö. 22, 33, 130–131) Hart úgy vélte, hogy a jognak van belső és külső aspektusa, s nem az egyes szabályok közelíthetők meg külső és belső szemlélet alapján. Mivel a dolgozat következtetései szempontjából e feltevés döntő jelentőségű, érdemes megvizsgálni, hogy valóban ez volt-e Hart álláspontja. A jog fogalma c. művében Hart 11 helyen használja a szóban forgó kifejezéseket [internal aspect, externat aspect], s azok a 11 előfordulási hely mindegyikében a szabályokra vonatkoznak, nem pedig magára jogra. A “szöveget komolyan véve” tehát nem állítható, hogy Hart szerint a jognak van belső és külső aspektusa, mintha az “egy bizonyos valami” (dolog) lenne.

2) Hart homályosnak és metaelméletileg zavarosnak mondott elméletével a dolgozat részben Dworkin, részben Wittgenstein és más nyelvfilozófusok, részben pedig az amerikai neo-pragmatisták és más posztmodern gondolkodók elgondolásait állítja szembe. Ezek igazságok helyett igazolásokat kívánnak nyújtani (vö. Rorty: im. 30. o.) – különböző “beszédmódok”, “narratívák”, “diszkurzív elkötelezettségek” és “szótárak” segítségével. Kérdés, hogy alkalmazhatók-e e megközelítések a jogra, s ha igen, az milyen következményekkel jár? Vagyis milyen lenne az a “jogtudomány” (vö. 167) vagy jogelmélet, amely nem kíván semmit mondani a jogról (általában) vagy a jog természetéről?

Egy ilyen jogtudomány – olvashatjuk a dolgozatban – azt hangsúlyozná, hogy “a jog nem egy bizonyos dolog, nem analitikai egység. A jog szétmállik a vizsgálódás fényében, szétszéled a jogi jelenségek immanens pluralitásába” (172). De hogyan beszélhetünk egyáltalán jogi jelenségekről – kérdezhetjük (a Szerzővel együtt) –, ha jogfogalom hiányában nem tudhatjuk, hogy mi teszi azokat jogi jelenségekké? Bódig Mátyás válasza az, hogy e kérdés “félrevezető”, mert (1) lehetetlen kritérium(ok)at kijelölő jogfogalmat alkotni, és (2) “nincs okunk kizárni semminek a potenciális relevanciáját” (177).

E megközelítésnek szerintem az a problémája, hogy a “beszédmódok”, “narratívák” és “szótárak” síkján mozgó szemlélet könnyen figyelmen kívül hagyja a “potenciális” és a “tényleges” különbségeit. Abból, hogy nincs okunk kizárni semminek potenciális [jogi] relevanciáját, még nem következik, hogy a jogi vizsgálódások során ne lenne okunk kizárni bizonyos dolgok (viszonyok stb.) tényleges relevanciáját. Ugyanígy: bizonyos dolgok aktuális relevanciájával egy jogi elemzésben nem lehet nem számolni. A jogot “interpretív fogalomnak” vagy “interpretív gyakorlatnak” tekintő “diszkurzív elkötelezettség” ugyankkor könnyen elfeledkezik – többek között – azokról az érdekekről, amelyek átitatják a jogi szabályok, intézmények és döntések világát. Az ilyen megközelítés látható és láthatatlan bírók, alkotmányírók és jogfilozófusok esti beszélgetéseként tünteti fel a jogot, s zárójelbe teszi, hogy a “diszkurzív közösség” társadalmilag és politikailag strukturált, vagy hogy létezhetnek (s léteznek is) olyan társadalmi helyzetek, amelyekben a felek között hiányoznak az egyetértés és a megértés elemi feltételei. Másként fogalmazva: a Szerző által képviselt álláspont nem egyeztethető össze a jog autoratív jellegével; amint azt egyébként Dworkin elmélete kapcsán J. Raz kimutatta (vö.: Raz: Ethics in the Public Domain,1994. 209–210. o.).

3) A helyes jogelméleti álláspont Bódig Mátyás szerint a joganyag racionális formálására törekszik: nem leír, hanem alakít. A helyes jogelmélet tehát elkötelezetten politikai, vagyis jogpolitika. Ellentéte a reprezentácionalizmus, mely “apolitikus” és szándékoltan, ill. erőszakoltan “depolitizált”. Ezek afféle bűnök, vagy legalábbis elméleti hibák, melyeket mind Hart, mind Kelsen elkövetett. Az elkötelezett (dworkini, ill. deliberatív) és az állítólag apolitikus (harti) jogelmélet szembeállítása (189–192) számomra kifejezetten karikaturisztikusnak tűnik és nem tartható.

a) E kérdésben a dolgozat Szerzője megfeledkezni látszik arról, hogy mind Hartnak, mind Kelsennek számos jogpolitikai írása van, melyekkel alakítani kívántak egy adott jogrendszert (s melyeket sosem tekintettek a tudományos munkásságuktól elválasztott “politikai munkásságuk” részének). Így nem állítható, hogy Hart olykor ne egy konkrét közösség tagjaként szólalt volna meg, vagy Kelsen “viszolyog[-gott] a politika és a tudományos beszéd összefolyásától” (199). Csupán ahhoz ragaszkodtak, hogy e két fajta beszédmódot – annak céljától függően – el kell, és többnyire el is lehet választani.

b) Szerintem nem állítható, hogy egy leíró elméletnek nincs politikai vonatkozása. Hart legfeljebb arra törekedett – amint azt igen helyesen Bódig is észreveszi –, hogy a jog általános jellemzőinek leírásakor ne kötelezze el magát “az erkölcsi ítéletekben megnyilvánuló vitatható filozófiai elméletek mellett” (A jog fogalma, 291. o.). Vagyis a leírás során “erkölcsileg semleges” kíván maradni (uo. 275. o.). A semlegesség ugyanakkor szerintem egyértelműen politikai álláspont, sőt “politikailag elkötelezett” álláspont (s értékét legfeljebb az szabja meg, hogy mire terjed ki és mire nem).

c) E politikai jelleg szerintem nemcsak – és nem is elsősorban – abban a naiv értelemben kezelendő, hogy “aki nem politizál, az is politizál” (ti. a fennállót erősíti). Mint közismert ezen alapul Horváth Barna Kelsen-kritikája (1928). Hart elméletének szerintem egy ennél mélyebb értelemben is politikai jellege van. Hart e vonatkozásban három dolgot állít. Egyrészt azt, hogy (ad 1.) a jog autoratív jellegű, s ezért annak alakításakor a döntő szót a jogalkotók és a gyakorló jogászok – mindenekelőtt a hivatalos személyek – mondják ki. Az elmélet dolga csak az lehet, hogy megvilágítsa tárgyát. Ez azt is jelenti, hogy a jogelmélet képviselőinek – a jog általános kérdéseinek elemzése során – nem szabad “láthatatlan törvényhozóként” vagy “láthatatlan alkotmánybíróként” fellépniük. Ha ezt tennék, akkor ezzel – R. Pound kifejezését használva itt – nem egyszerűen a “társadalom mérnökei”, hanem az “emberi elmék mérnökei” akarnának lenni. Másrészt (ad 2.) Hart szerint a jog strukturális és funkcionális jellemzői miatt bizonyos helyzetekben (például a jog és az erkölcs konfliktusa esetén) el kell választani a kérdések jogászi és magánemberi megítélését. Amit valaki magánemberként helyesnek tart, azt – az érvényes jog és annak technikai-dogmatikai kötöttségei miatt – jogászként nem mindig és nem feltétlenül érvényesítheti. Harmadszor (ad 3.) a harti elméletből az is látható, hogy a jogász nem teljesen kiszolgáltatott az érvényes jognak és – ellentétben Radbruch álláspontjával – nem védtelen az azt megalkotó jogalkotóval szemben. Az elismerési szabállyal kapcsolatos fejtegetések ugyanis arról győznek meg, hogy a bírók akár szembe is fordulhatnak a “törvényhozói akarat” formájában megjelenő politikai hatalommal – ám ezt csakis közösen tehetik. A bírók esetében tehát az elismerési szabály közös elfogadását jelentő gyakorlat – mutatható ki a harti elmélet alapján – politikai tevékenység.

Ezért Bódig Mátyás rosszul tette, hogy csak két – főleg filozófiai problémákat érintő – kérdéskört vizsgált meg Hart elméletében. Egy harmadik, a harti elmélet jellegzetesen jogászi elemeit vizsgáló “szonda” ugyanis megmutathatta volna, hogy nemcsak az politizál, aki politikailag vagy a politikáról “beszél”.

Végül szeretném hangsúlyozni, hogy mindennek ellenére van néhány közös eleme is álláspontjainknak. Bódig Mátyással együtt én is azt hiszem, hogy a kortárs jogelmélet az új kiindulópontokat keres (legfeljebb annyit teszek hozzá: “mint oly sokszor korábban is”), s hogy a dworkini értelmezés-elmélet fontos vállalkozás ebben az irányban. A dolgozat írójával együtt én is úgy gondolom, hogy Hart a XX. század nagy (jogelméleti) áramlatai közötti középutat kereste, s hogy elmélete néhány vonatkozásban befejezetlen (részleges). A dolgozat írójával együtt úgy vélem, hogy az értékelő és alakító jogelmélet helyénvaló törekvés – ám én hozzáteszem: csak addig, amíg nem kérdőjelezi meg más jogelméletek “létjogosultságát”, amíg nem akar azok fölébe kerekedni és amíg nem akarja “félresöpörni” a többit. Számomra természetes, hogy a leíró jogelmélet mellett elismerhető egy értékelő jogelmélet létjogosultsága is; azt azonban nem hiszem, hogy egy értékelő vagy "értelmező" jogelmélet valaha is kizárólagos lehet.

A közöttünk lévő nézetkülönbségeket illetően egyébként – mutatis mutandis – Hart egyik distinkcióját alkalmazom. Azt, amely szerint más dolog (egy jogi döntéssel összefüggő) álláspont bizonyítása és annak elfogadhatóként való felmutatása. Vannak ugyanis helyzetek, amikor az utóbbival is be kell érnünk – feltéve, hogy eleget tettek olyan (jelen esetben a tudományos okfejtéssel kapcsolatos) erkölcsi követelményeknek, amelyeket erényeknek nevezünk. Minthogy Bódig Mátyás dolgozata esetében ezen erények meglétéhez kétség sem férhet, ezért álláspontunk különbsége ellenére megerősítem az iménti javaslataimat: javaslom a dolgozat monográfiaként való publikálását, szerzője számára pedig a doktori fokozat odaítélését.